Legutóbbi írásom kicsit kurtára sikerült, mert nem volt sok időm a boncolgatásra. Utána pedig időm és/vagy lehetőségem nem volt írni egy ehhez hasonló kifejtést.
Az ominózus bejegyzés előtt pár perccel beszéltem anyuval. Közölte, hogy fél órán belül a ház előtt lesz, legyek kint. Nos, tény, hogy készültségbe tettem magam, de nem volt kedvem tényleg ki is menni a szakadó esőben.
Nem szaporítom tovább a szót, végső soron az lett a történet vége, hogy még aznap levitt magával Kaposvárra. Illetve átnyúlt a másnapba. Mert azzal nem számolt (újfent), hogy nekem megvan a magam kis élete, így a kutyám az állatorvosnál volt, épp „műtötték” (kiszedték a toklászát), és este kellett visszamenni érte. Én amúgy is úgy terveztem azt a napot, hogy állatorvos után ágynak dőlök, mert nagyon álmos voltam… hát nem így lett, ugyebár. Szóval fél egykor értünk „haza”. Én azonnal bezuhantam a rögtönzött ágyamba, de persze el nem tudtam aludni, mert anyunak még fontos volt ellenőriznie a „sajtóját”, vagyis az emaileket, facebookot, Skype-ot. Mivel a lakrész kiképzése olyan, hogy a számítógép abban a „szobában” van, ahol én próbáltam aludni, ezért meg kellett várnom, amíg végez a nem-várhat-holnapig-ügyeinek csekkolásával.
Anyuval való harmonikus kapcsolatomra való tekintettel, valamint hogy a rózsás helyzet ne harapóddzon el még jobban, igyekeztem nem túl sok időt otthon tölteni. Többé-kevésbé sikerült is.
Kedden a délelőttöt a nagynénéméknél töltöttem – néztünk régi fotókat, nekem nagyon tetszettek. :) Annak ellenére, hogy a legtöbb mosolygó arccal sosem találkozhatok már. Délután pedig a barátaimmal találkoztam a városban… pontosabban a két ügyeletessel, aki otthon tartózkodott. Végül pedig érdekes szituációba keveredtem: olyan személlyel maradtam kettesben, aki engem ismert, de fogalmam sem volt, hogy ki is ő. Bár az kiderült, hogy amíg Kaposváron laktam, évfolyamtársak voltunk, de se a neve, se az arca nem rémlett.
Szerdán anyunak sikerült kiprovokálnia, hogy elmondjam neki (ezredszer is), hogy a teli szájjal való beszélést az egyik legnagyobb fokú tiszteletlenségnek (ha úgy tetszik, bunkóságnak) tartom, különösen akkor, ha a beszédpartneremről tudom, hogy őt nagyon is zavarja, sőt, kétszer is megkér rá, hogy inkább nyeljem le a falatot, mielőtt megszólalok. (Na ez a mondat kicsit hülyén lett megfogalmazva, de azt hiszem, a lényeg érthető.) Erre megkaptam, hogy én ne beszéljek tiszteletlenségről, meg hogy ő már képtelen változni. Hja, ilyen hozzáállással tényleg. Nem is akar. Sebaj, többször nem hagytam magam felidegesíteni vagy provokálni – pedig tényleg nagyon igyekezett.
A kirohanásomért „megkaptam a magamét” délután. Nagynénémmel és az unokatesómmal menünk ki Somogyvárra, a bencés apátság romjaihoz. Egész úton szekált, hogy kellene (vagy kellett volna) öltöznöm az útra, ez nem jó, az nem jó… de nem reagáltam, így abbahagyta. Azért elemében volt, a nagynénémet is nekiállt bosszantani. Mindennek tetejébe, úgy intézte, hogy elkéssek a délutánra megbeszélt találkozómról.
Az előre beígért nagy lelkizést pedig addig tologatta, amíg már nem volt hová. A hazaúton tört rá a nagy megbeszélhetnék. Örülök, hogy már eddig eljutott, de azt hiszem, már „késő mindezt újra átgondolni”. Ha korábban nem érdekelte, miről mit gondolok, ne most kezdje el.
Visszatérve. Az ugráltatásokon és teliszájas beszédeken felül még azt is el kellett viselnem, hogy egész egyszerűen nem volt hajlandó kimenni arra a pár percre, amíg elszív egy cigit. Még akkor sem, ha én ott voltam, amikor aludtam sem, de még a kocsiban is dohányzott. Azért ennyire semmibevenni engem nem kis teljesítmény. Legközelebb megmondom neki, hogy csak akkor leszek hajlandó ott aludni (az „elmenni hozzá” talán kicsit durva lépés lenne… de van esélye), ha nem cigizik az orrom alá, és nem beszél teli szájjal. Az első esetnél pakolok és megyek a nagynénémhez, vagy nézek egy vonatot.
Sajnos arról nem írhatok, hogy került Pestre, és miért kellett újra feljönnie, mert megígértette velem, hogy nem beszélek róla, és én – vele ellentétben – tartom, amit megígérek.
Lenne még mit írnom, de kicsit összezavarodtak a dolgok a fejemben a kocsiban való „lelkizés” óta, és egy huzamban azt hiszem, ennyi is elég volt.
