Elegem van. Abból, hogy a világ a feje tetejére áll.
Akik eddig közel álltak hozzám, azok elutasítanak. Az egyikkel két hétben egyszer találkozom, akkor is kb. fél órára, a másik vígan kanadázgat, a harmadiknak meg mindig akad fontosabb dolga, ha épp véletlenül egy városban tartózkodunk (ami nem túl gyakori).
Persze ha az a kérdés, ki a hibás, mindig én kerülök ki, mint a szerep betöltője. Én tehetek róla, hogy ha két héten egyszer itthon van egy napot, és nem mondja előre, hogy mikor, akkor épp programom van, az agyba-főbe Kanada-téma is voltaképpen miattam történik, az én érdekemben (ami stimmelhetne is, csak épp a logikát nem látom abban, hogy miért is az én érdekemet szolgálja, ha magamra hagynak fél évre), és persze még én „húzzam meg magam”, ha inkább cipőt vásárol az illető, mint velem találkozik. Persze ő játszhatja az elérhetetlent, de én nem „játszhatom” a sértődöttet.
Szóval a hozzám eddig közel álló(nak hitt) emberek eltaszítanak maguktól. És a lista csak bővül, sajnos. Tulajdonképpen egy szó nélkül tudomásul venném az egészet, ha legalább látnék rá reális okot. Így viszont abszolút nem értem az egészet, hogy miért érdemlem, miért kapom mindezt.
Hogy egyenesbe állítsuk a mérleget, a másik oldalról viszont sok pozitívumot tudok felsorolni. Sikerült közelebb kerülnöm olyan emberekhez, akikkel eddig nagyon távol voltunk egymástól… és ezen én vagyok a legjobban meglepődve. Nem rajtam múlt. Én eddig is magamat adtam, és úgy tűnik, ezt sikerült felismernie másoknak is.
Úgyhogy most nem tudom, mit gondoljak. Keseregjek azokon, akiknek már „nem kellek”? Harcoljak még értük – még akkor is, ha reménytelennek tűnik? Felejtsem el, hasonlóan, mint ők engem? Na, ez az, amire nem vagyok képes, még hetekig, hónapokig képes vagyok rágódni rajta. Örüljek azoknak, akikkel javul a viszonyom? Vagy ne merjem elhinni, hogy ez tartós állapot lesz? Vagy ragaszkodjak mégis inkább hozzájuk, a régiek helyében?
„Kígyó és angyalszív, mindkettő bennem tombolt, kétségek kínoznak…”
