Sokféle hobbim volt már. Össze sem tudnám számolni. De mindig kellett valami, amivel elba… szóval eltölthettem az időmet. Sokan irigyeltek is ezért, főleg ha éppen valami baromság volt az aktuális hobbim. („Hogy van neked időd ilyesmire?”)

Leginkább olyan hobbijaim voltak, amikhez türelem vagy kitartás kellett. A művészettel kezdtem – persze csak amatőr szinten. Történt egyszer ugyanis, hogy a nővérem karácsonyra üvegfestéket kapott. Nekem nagyon tetszett a dolog, és persze én is akartam, de „túl kicsi” voltam hozzá. Következő évben viszont én is kaptam… és onnantól kezdve éveken át minden családtagom üvegfestést kapott. Persze matricafestékkel, mert annyi művészi vénát nem örököltem, hogy normális üvegfestékkel is merjek dolgozni. Amikor a meglévő mintás füzeteket, könyveket meguntam, akkor töltöttem le az internetről. Minden rokon el volt ájulva, hogy milyen jól tudok rajzolni… én pedig nem győztem mentegetőzni, hogy gyakorlatilag csak átrajzolom a meglévő vonalakat. Egy bekattant pillanatomban pedig ipari mennyiségben kezdtem gyártani a mandalás üvegfestményeket, aztán pedig nem tudtam velük mit kezdeni… kiraktam hát a szobám ajtajára, ami így szép színes lett.

Egyszer a nagynéném elhívott a művelődési házba, napköziszerű kézműves foglalkozások voltak. Egy asztalnál térbeli gyöngyállatkákat készítettek. Ez is nagyon megtetszett, így sokáig ilyen kis állatkákat meg figurákat készítgettem. A dolog odáig fajult, hogy a gyöngyszövést is kipróbáltam… de nagyon nem jött be. Így többé-kevésbé maradtam a kis figuráknál, de valahogy elmúlt a dolog varázsa, és a gyöngyök meg a nyakamon maradtak – majd elajándékoztam őket.

Új mániám ezután a fonalgrafika lett. Romantikus történet: szerelem volt első látásra. :D Nos úgy kell elképzelni a dolgot, hogy a helyi kis kreatív boltban kerestem ajándékot (avagy ajándékötletet) a nővéremnek, és akkor láttam meg a kis „könyvecskét”. Muszáj volt megvenni. Van itt a nagyszüleimnél egy fonalgrafika munka, már nagyon sokat nézegettem kiskoromban is. Azóta is ez a kedvenc technikám, és ezt veszem elő, ha saját készítésű ajándékban vagy üdvözlőkártyában gondolkozom.

Játszani is szerettem. Sokat játszani. Főleg, mert a gyerekkorom nem igazán olyan volt, mint azt én elgondoltam volna, és mert ilyen a személyiségem. A családi háttérből adódóan nem volt olyan testvérem, akivel ezeket az igényeket kielégíthettem volna, az állandó költözés miatt utcabéli pajtásaim sem igen akadtak, a szüleim meg nem értek rá. Így csak nagy ritkán az osztálytársaimmal tudtam játszani. Vagy keresnem kellett egy olyan játékot, amit sokan játszanak és eljárni abba a közösségbe… igen. Ezek voltak a „hatalom kártyái”. Minden megvolt benne, ami egy kisgyereknek kell: izgalom, fantázia, közösség, játék. Csak hát hamar felismertem, hogy itt (is) az a menő, aki lépést tud tartani az új kártyák megjelenésével, ergo van pénze és tud venni, amennyit csak szeretne. Egy évi aktív gyűjtés és játék után végül eladtam a gyűjteményemet.

Videójátékok… varázsa akkor kapott el, amikor először voltam Németországban, a nővéremék esküvőjén. Ott naphosszat játszottunk a PlayStation-ön. Az újdonság varázsa… de ezt is nagyon megszerettem. Karácsonyra én is kaptam egyet tőlük. :) Azóta is vissza-visszatérek a régi nagy kedvencekhez. Kit érdekel a grafika, ha a játék ugyanolyan élvezhető?

A számítógépes játékok közül mindig azokat szerettem, amik inkább a stratégiai és a logikai típus között mozogtak. Ha egy játékot megszerettem, akkor azt végig kellett játszani… újra és újra és újra. :) Neveket most nem írok, de legyen elég annyi, hogy régi játékok voltak ezek, CD-s játékkal évek óta nem játszottam már.

És ezután jöhettek a nagy bánataim… az internetes játékok. Kezdődött a Hódítóval, aztán jött a Travian (itt aktív fórumos életet éltem, ami ismerve a mai 12 éveseket, igencsak idegesítő lehetett), ez csaknem másfél évet elvett az életemből. Utána belekóstoltam az Ikariam-ba, de amint behozták a fizetős prémiumszolgáltatásokat, ott hagytam. Végül pedig a Metin2…

Ez hosszas küzdelem volt. Amikor először kezdtem vele játszani, pár hét után abbahagytam. Néhány hónappal később aztán újra elővettem, és akkor már komolyan vettem az egészet. Sajnos. Háromnegyed évem ment rá – aztán jött a költözés, miegymás, elég bonyolulttá váltak a dolgok körülöttem. Így abbahagytam. Ám most májusban visszamentem játszani… bár ne tettem volna. Valahogy nem volt ugyanaz a játék. A barátaim megváltoztak. Nagy sikereket értek el a játékban, és a hatalom íze mindenkit átformált. Már nem volt szórakozás, ha beszélgethettem velük, már csak idegeskedést – és mondjuk ki: irigykedést – váltott ki belőlem, ha játszanom kellett. Nem éreztem jól magam – akkor meg minek maradjak? Ráadásul folyamatosan jutottak fülembe a hírek, hogy így kibeszélnek, meg úgy kibeszélnek, ezt meg azt gondolják rólam – de ezt a szemembe sosem mondták meg, akkor ment a jópofizás. Ebből köszönöm, nem kérek.

Amióta történt, ami történt, nem is játszottam. Nem hiányzik. Egy-két embert sajnálom, hogy ott kell hagynom – de azért az is elgondolkodtató, hogy amikor felköszönt a szülinapomon, érzi rajtam, hogy rossz passzban vagyok, el is mondom nagyvonalakban a búmat, na akkor is kezdi mondani, hogy mi történik a játékban! Szóval igyekszem angolosan távozni, a számomat sem fogja senki tudni, ha lecserélem, Skype-ra pedig nem kötelező bejelentkezni.

A jelenlegi hobbim, és egyben nagy szenvedélyem – igaz, ha valami éppen kiérdemli a jelenlegi hobbi címet, akkor valamilyen szinten szenvedéllyé is válik nálam – nem más, mint a családfakutatás. Hogy honnantól és meddig jutottam, azt tegnaptól külön blogban kezdtem el vezetni. Nagy terveim vannak, szeretnék annyira visszamenni az időben, amennyire csak tudok. Nem lesz könnyű és nem is egynapos munka vár rám.

Ezzel kapcsolatban kilátásban van egy kőszegi kirándulás – a családnevem onnan származik, és néhány rokon ott van eltemetve. Még egy érdekesség kötődik Kőszeghez: egy weboldalon találtam képeket a temetőről, és egy ismerős családnévre bukkantam. A dolog azért vicces, mert az egyik osztálytársam viseli ezt a családnevet, akinek az anyukája és az apai nagypapája is egy osztályba járt apukámmal illetve a nagypapámmal. Persze mindez Budapesten történt, és egy random név felbukkanása semmit sem jelent. Futottam vakvágányra ilyen feltételezésekkel – az is érdekes eset volt, mert utána a félrevezető táviratot sem találtuk meg.

A közeljövőben pedig szeretnék ellátogatni a nagy-nagynénémhez (néhai nagymamám húgához). Két hetet minimum várnom kell a dologgal, mert holnaptól dolgozni fogok. De már szóltam neki előre telefonon, hogy két hét múlva számítson rám – majd még egyeztetünk. Nem ígérte, hogy elő tud nekem keresni bármilyen iratot, mert épp a befőzések közepén van. :) Már az is segítség lenne, ha egy-két elérhetőséget meg tudna adni.

Hát itt tartok. Nem tudom, mi lesz a következő kiszemelt hobbim, egyelőre nagyon rá vagyok cuppanva a családfára. Mindig kell valami, amivel lefoglalom magam…