Nem is tudom, hol kezdjem az egész történetet… Nem akarok túl sokat írni, de így is muszáj lesz az elején indítanom, hogy világos legyen a szituáció.

Mikor Kaposváron voltam anyunál (igen, már bánom, hogy erről nem írtam), akkor többek között téma volt az is, hogy hogy legyen „megoldva” a szülinapom. Ugyanis mondta, hogy nem biztos, hogy fel tud jönni, én pedig megnyugtattam, hogy semmi gond, mert nekem úgyis lesznek programjaim, és így nem is biztos, hogy tudnánk találkozni. (A történet konkrétan úgy hangzott, hogy ő feljönne a barátnőjéhez, és ha már itt van, akkor lehet, hogy beugrana felköszönteni.) Tehát ebben maradtunk. Meg is beszéltük, hogy akkor most letudtuk a szülinapozást, odaadta az ajándékot is meg minden. Külön örültem is, mert nagyon nem akartam vele találkozni a szülinapomon. Egyszerűen nem vagyunk olyan viszonyban, hogy vele szülinapozzak a konkrét szülinapomon.

Csütörtökön miután hazajöttem, és miután elmeséltem apunak a tábor sokkoló részét, ő is jött egy sokkoló hírrel: miszerint anyu tiszteletét teszi nálunk vasárnap…

Ezek után a péntekem arról szólt – amiről amúgy is szólt volna –, hogy programot szervezzek vasárnapra (időben, igaz? – de a táborban nem igazán volt ilyesmire lehetőségem). Hát nem sok sikerrel jártam, akit sikerült elérnem, az szombatra ígérte a választ. Kivéve aput, ő beígért egy mozit. Az egyik telefonbeszélgetést ráadásul sikerült jól elrontanom egy utolsó mondattal, ami elég kétes értelmű volt – hiába nem annak szántam –, szóval utána már amiatt is főhetett a fejem. :) Igen, ha a dolgok elég bonyolultak, akkor nagy gyakorlattal teszem őket még bonyolultabbá.

Közben anyu tudomást szerzett arról, hogy én nem tervezek itthon tartózkodni, amikor ő idejönne – mama tájékoztatta a tényállásról. (Én úgy gondoltam, hogy erről fölösleges tudnia, hiszen Kaposváron megbeszéltük, hogy kevés valószínűséggel leszek itthon. Elméletben pedig nem is tudtam az érkezéséről, mert „meglepetésnek” készült. Végül is apu meggyőzött, hogy kisebb lesz a balhé, ha tudja, hogy nem talál itt.) Így ő is szervezkedésbe kezdett.

Úgy volt, hogy fél tizenkettőkor telefonál, mert akkor tutira otthon vagyok és ébren, mert mamánál 11:30 jelenti a családi ebéd szigorú időpontját… amióta az eszemet tudom, de így volt ez már akkor is, amikor apu volt gyerek. Vártuk a hívást… telefont direkt elérhető közelségbe helyeztem, semmi… elkezdtünk ebédelni… még mindig semmi. Ebéd után még vártunk… semmi. Közel másfél óra telt el, mikor csörgött a telefonom. nem vettem fel. Ezután csörgött apué. Nem tudtam menni. Mert a természet hívó szava kicsit messzire hívott el. Mire végeztem, már letette. Sebaj, várunk, elvileg öt perc múlva hív… semmi sem történt jó negyed óráig, én meg telefonhívást kaptam, de nem tőle. Mit volt mit tenni, hát csak fel kellett vennem, mert azt nem lehet, hogy egy telefont várok és addig minden mást kinyomok. Tény, hogy hosszú beszélgetés volt, de ezalatt egyszer sem hallottam, hogy hívtak volna – de még ha hívott volna is anyu, neki foglaltat jelzett volna. Ez biztosan így is történhetett, mert miközben beszéltem, a papa kiabált, hogy telefonom van. Tudom, épp beszélek rajta – gondoltam. Aztán lassan leesett, hogy rajta keresztül keres engem valaki. Hát mondom, épp telefonálok, nem rakhatom le csak úgy. Az a válasz érkezett, hogy márpedig igenis leteszem, majd újrahívom… kimagyaráztam, letettem, mentem a másik telefonhoz. Addigra anyu letette. Most komolyan, ha valakinek ennyire fontos valami, hogy ennyire erőlködjön, akkor miért nem bír egy kicsivel több türelemmel lenni, amíg legalább a telefonhoz érek?! Na jó, mondom, akkor várunk… de az is nonszensz már, hogy egész álló nap egy buta telefonbeszélgetésre várjak, miért nem tud az előre megbeszélt időpontban telefonálni?!

Végül nagy nehezen elértük egymást a papán keresztül. Természetesen az első kérdés, vagy inkább kijelentés valahogy úgy hangzott, hogy „nem tudom, miért csinálod ezt”. Én pedig mondtam, hogy bocsika, de ő volt az, aki nem volt képes a megbeszélt időpontban telefonálni, csak másfél órával később, és további két óra kellett ahhoz, hogy eljussunk addig a pillanatig, hogy ezt a fejemhez vághassa. Ezek után hatalmas szitokáradat következett. Lássuk csak…

Először is, nem vagyok normális, mert nem kalkuláltam be a szülinapi programomba az ő meglepetés-érkezését. Erre mondtam, hogy ha nem vagyok normális, akkor azonnal elkezdek keresni magamnak egy elmegyógyintézetet, mert ezek szerint nem lenne emberek között a helyem. Erre anyu nem hogy heves tiltakozásba kezdett volna, inkább felajánlotta, hogy keres nekem pszichiátert, aki kigyógyítana. Tehát konkrétan elmebeteg vagyok. Jó tudni az ilyesmit egy nappal a tizennyolcadik születésnapom előtt. (Utána rákérdeztem, hogy miért akar találkozni egy olyan közveszélyes elmebajossal, mint amilyen én vagyok? Azt mondta, hogy majd kineveli belőlem. – Igen, nyilván az alatt a pár órás találkozás alatt.)

Ultimátumot is kaptam, hogy vagy vele találkozom, vagy mindenki mással, akivel programot szerveztem aznapra. Normális az ilyen hozzáállás? Mit hitt, hogy egész nap itthon gubbasztok, és csak viccelek, amikor azt mondom, hogy nekem bizony lenne programom?

Hazug vagyok, mert azt állítom, hogy nem köszöntöttem fel a névnapján, amikor Kanadában volt. Pedig írtam e-mailt, csak ő éppen abban az időszakában volt, amikor elhatározta, hogy „nem ír semmit egy hónapig és kíváncsi lesz, hogy én mikor írom a következő e-mailt”. Ja igen, és be tudja bizonyítani, hogy nem küldtem neki köszöntő e-mailt. Vicces, ugyanis két kattintással ki tud törölni egy e-mailt, szóval ez aztán a döntő erejű bizonyíték. Én sajnos nem tudom bizonyítani az ellenkezőjét, mivel havonta takarítok a fiókomban, és így a felesleges leveleket eltávolítom. Ki gondolná, hogy egy köszöntő levélre szükség lehet egy vita során bizonyítékként? Mindegy, azt mond, amit akar. (Amúgy meg Kanadában nem is ünneplik a névnapot, szóval döntse el, hogy most éppen hol van, és ki felé milyen elvárásokat támaszt.) – Az pedig megint más tészta, hogy anyu mennyire szavahihető, és milyen kétes ügyei voltak már. Erről is sokat tudnék írni, de most nem teszem.

Nem hiszek Istenben. Na ez volt az, ami legjobban felháborított az összes vád közül. Hogy jön ő ahhoz, hogy megkérdőjelezze a hitemet?! Én soha ilyet ki nem ejtettem a számon, hülye is lettem volna. És pont ő volt az, aki beíratott hittanra, és ha kellett, erőszakkal is elvitt templomba. Az egész annak kapcsán szaladt ki a száján (és utána még kétszer vissza is kérdeztem rá, hogy biztos komolyan gondolja-e amit az imént kimondott?), hogy én miért akarok találkozni a baptista barátommal, ha nem is vagyok vallásos? (Szó szerint így hangzott a vége: „ha nem hiszek benne”.)

Mindezek után még én vagyok a fellengzős, amikor nem vagyok hajlandó felidegesíteni magam beszélgetés közben, nem veszem át a kiabálós-erőszakos stílusát, és nyugodt hangon beszélek. Még az akkori osztályfőnököm mondta egyszer, mielőtt elköltöztem volna, hogy csak az kiabál, akinek nincs igaza. Ugyanezt mondta a telefonbeszélgetés után a nagypapám is.

Nos, több jellemzőre nem emlékszem, hogy mi is vagyok én – de innentől mindenki csak saját felelősségre olvassa a blogomat! Hisz mint kiderül, az sem igaz, amit kérdezek, és különben is elmebeteg vagyok, aki nem tisztel se Istent, se embert a maga fellengzős stílusában.

A beszélgetésünk során azt is sikerült megtudnom, hogy én leszarom (igen, ezt a szót használta) mindazt a készülődést, erőfeszítést és szeretet, amit a mama az én születésnapi ebédembe belefektet. Addig nem tudtam, hogy így állok a dolgokhoz, de kellemes érzéssel töltött el, hogy ezt (is) jobban tudja nálam

Végül kijelentette, hogy én fél egyre a Déliben leszek, és négyig szabaddá teszem magam. Mondtam neki, hogy ha ezt így kijelentette, akkor biztos így is lesz… de előre szóltam neki, hogy valószínűleg késni fogok. (Amúgy negyedre ért be a vonat, tehát negyed órát lett volna hajlandó várni rám.) Ennyiben maradtunk.

Beszélgettem a nővéremmel az anyuval való eszmecserémről. Ő tanácsolta azt, hogy jelöljek ki egy időintervallumot, amit elégnek érzek a találkozóra, és ezt még az elején közöljem anyuval. Ha nem tetszik neki, akkor ajánljam fel opcióként, hogy akkor rögtön elmegyek, és ő választhat. Fontos, hogy mindig legyen választási lehetősége és úgy érezze, övé a döntés – a nővérem szerint. Ez szimpatikus gondolat volt, és úgy véltem, neki már több tapasztalata van anyu kezelésében, mint nekem, így megfogadom a tanácsot. És nem négy órát kell félresöpörnöm, hanem mondjuk csak kettőt.

Este még meg kellett beszélnem a korábban említett félreértést az osztálytársammal. Többé-kevésbé sikerült, de nem maradéktalanul. Éjszaka már úgy feküdtem le aludni, hogy ennyi izgalom (helyesebben szólva idegeskedés, de tág értelemben ugyanaz) egy napra bőven elég volt. Két nappal korábban pedig annak örültem, hogy egyben vagyok, és egy karcolás sincs rajtam. (A szülinapomig még hezitáltam azon, hogy elmondjam anyunak a balesetet. Közben viszont úgy gondoltam, hogy olyan messzire lökött magától, hogy nem fogom neki elmondani, de azt is érzem, hogy milyen jó lenne a fejéhez vágni, hogy örülhet, hogy egyáltalán van még, akivel így szitkozódhat. Ez egyrészt nem lenne fair, másrészt a nővérem szerint jobb, ha nem ilyen esetek kapcsán döbben rá arra az érzésre, hogy milyen jó is egyébként, hogy neki vannak gyerekei, és inkább magától ismeri fel.)

Vasárnap volt „az én nagy napom” – állítólag. Én erre már akkor rácáfoltam, amikor apu felkeltett (megkértem rá), és azt mondtam neki: „semmi kedvem a mai naphoz”. Normális, ha az ember így kel a születésnapján, igaz? … szerintem sem.

Lényeg a lényeg, kicsit felgyorsítottuk az eseményeket, ami annyit tesz, hogy a családi ebédet előrébb hoztuk kicsivel, mint féldél. Így is a torta felvágása közben telefonált anyu (amikor beért a vonata), hogy hol a fenében vagyok – és velem még csak nem is beszélt. Előbb a papával, utána a mamával és ennyi. [Azzal anyu is tökéletesen tisztában van, hogy a családi ebéd mamáéknál 11:30, ami szinte szent és sérthetetlen. Régebb óta ismeri őket, mint én.] Megállapodtak, hogy anyu eljön a Batthyány térig (metróval két megálló), hogy hamarabb találkozzunk. Sőt, hogy ne kelljen a buszra várnom, apu felvitt kocsival a HÉV-hez, tehát abszolút mindent megtettünk az ügy érdekében.

Megérkeztem a batyura (mi már csak így hívjuk…), körbenéztem a HÉV-nél, a metrónál, a felszínen is, mindenhol, de anyut sehol sem találtam. Küldtem neki egy SMS-t, hogy én itt várom, de nem találom sehol. Vártam még fél órát, aztán apuval konzultáltam. Ő mondta, hogy anyu időközben elindult a lakás felé. [Nézzük objektíven a dolgot: két ember megbeszél egy találkozóhelyet, időponttal, stb. Mielőtt találkoznának, az egyik szó nélkül továbbáll onnan. a másik pedig vár rá fél órát. Ezt joggal lehet átverésnek, becsapásnak nevezni, ugye? Mert akkor engem drága anyám konkrétan átvert.] Apu azt mondta, hogy ne menjek már haza, mert nem érdemes, hiszen kezdődik a kinézett filmünk, és ő is már elindult. Így kicsit hülyén jött ki a lépés, mert nem tudtam a nővérem javasolta választás elé állítani. Közben teljesen kikészültem a gyomoridegtől (ami nem szerencsés ha a refluxszal találkozik, ugyebár), majdnem elhánytam magam. Végül felszálltam a buszra apuhoz és elmentünk a Duna Plázába. Annyira dühös voltam, hogy elhatároztam, hogy telefonszámot váltok, mert amit anyu levágott abban a két napban, az már szabályos zaklatásnak tűnt. Apu még adta alám a lovat, és rábeszélt, úgyhogy még vasárnap vettem egy új SIM-kártyát, és ki is fogom cserélni, amint lefogy a pénz a mostaniról. :)

Másfél órával az én SMS-em után érkezett egy ilyen (fél háromkor) anyutól: „Gyere haza!” Semmi légy szíves, kérlek, vagy bármi más. Én meg szépen leírtam neki, hogy vártam a batyunál, ahogy meg volt beszélve, és ő volt az, aki onnan elment. Leírtam még, hogy nem tudok menni, mert kezdődik a film. Vártam még reakciót, de nem jött, úgyhogy kapcsoltam is ki a telefonomat. SMS nem jött, a hívást pedig nem jelzi ki, ha kikapcsolt állapotban keresnek.

Az X-Ment néztük. Jó film, csak nekem ez után a stressz után túl izgalmas volt. :) Mondjuk egyszer nem bánnám, ha egységes részeket csinálnának… és időrendben. Ráadásul az is zavaró tud lenni, hogy az egyik szereplő egyszer hol fiú, hol lány… sebaj, azért élvezhetőek voltak így is az eddigi részei is.

Mozi után telefonált a papa, hogy anyu már nincs ott, nyugodtan hazamehetünk. Az egész sztoriban a nagyszüleimet sajnálom a legjobban, akiknek anyu engem mindennek elhordott. És ők tényleg nem akartak vele találkozni, és nem is lett volna miért.

A dolog jelenleg ott tart, hogy ma (pontosabban tegnapot kéne írnom, olyan régóta pötyögöm ezt a bejegyzést) telefonált anyu, hogy talán beszélnünk kéne, és hogy mondjam meg, mikor leszek Skype-on. Kicsit ráfaragott, mert a mamának dolgoznia kell, és így ki vagyok zárva a szobámból korántól későig. De az már jó pont, hogy megtette az első lépést, amit nem hittem, hogy megtesz, pláne hogy ilyen hamar. A zavaró az egész történetben az, hogy kb. az egész ismeretségi köre ismeri már a történetet – az ő „elvarázsolt” szemszögéből. És ez engem igenis zavar, mert így képes tényleg elmebetegnek beállítani, és apró ferdítésekkel máris máshogy hangzik a történet. Például az Istennel kapcsolatos megjegyzése hozzám már templomot tartalmazó verzióban került vissza, holott arról szó sem volt.

Sok egyéb mellett még azt sem értem ám, hogy most miért lett hirtelen ilyen fontos az én születésnapom. Sem tavaly, sem azelőtt, de még az azelőtti évben sem tartotta fontosnak, hogy velem ünnepelje a születésnapomat. Könnyebb volt lepasszolni máshova. És még azelőtt is voltak olyan születésnapok, amit nem vele, nem otthon töltöttem, csak nem tudom megmondani, melyikek. De az utóbbi három (illetve az ideivel együtt négy) biztosan nélküle telt.

Nővérem azt mondta, hogy ha kiírom magamból, biztos jobb lesz… hát, egyelőre azt érzem, hogy újra felidegesítettem magam (nyugizene be van kapcsolva azért). :) De ha visszagondolok rá, akkor már kevésbé feszülten fogom tenni azt.

Azon azért még mindig gondolkozom, hogy mi beszélnivalóm van egy olyan emberrel, aki elmebetegnek és hazugnak, valamint megkérdőjelezi a hitemet is… még akkor is, ha az illető az anyám. (Arról, hogy valójában a szüleim nem is akartak gyereket, a korábbi blogomban már írtam.) Na de azt hiszem, ennyi elég is volt a szülinapomból. Jövőre talán jobban sikerül. :)