A legközelebbi bejegyzésemet úgy terveztem, hogy Kaposvárról és az ott töltött időmről fog szólni. Ez nem valósult meg, mert egyáltalán nem volt olyan hangulatom, hogy leírja, anyu hogy és hányszor idegesített fel, mert akkor csak felidegesíteném magam. Utána úgy voltam vele, hogy ha lesz kedvem, a csopaki tábor után megírom, ha pedig nem lesz kedvem, akkor a csopaki táborról fogok írni.

Hát, lényegében most sem arról fogok írni, és az is mindjárt kiderül, hogy miért.

Mikor indultunk Csopakról hazafelé, igazi utazós idő volt: kissé borús, de nem esős, szeles, és nem volt kánikula. Út közben néhol csepergett picit, néhol kicsit jobban esett… az autópályán viszont szinte vihar volt. Öten voltunk a kocsiban – már amennyire ez számít –, a négy osztálytársam és a matektanárunk, aki vezetett. Épp kezdett alábbhagyni a vihar, amikor megtörtént a baj…

Székesfehérvár közelében jártunk, a három sáv közül a középsőben voltunk, mert éppen megelőztünk valakit. Egyszer csak elindultunk jobbra, mintha sávot váltanánk. A dolog nekem gyanús volt, mert a tanárunk nem indexelt annak ellenére, hogy elég óvatosan vezetett azelőtt is. Éreztem, hogy valami nem stimmel, megcsúsztunk, mintha olajfolt lett volna az úton. Nem láttam, hogy a tanár hogy kormányzott – a többiek utólagos elmondása alapján mindig az ellenkező irányba fordította a kormányt, mint amerre éppen sodródtunk –, de a következő pillanatban az út belső oldalán lévő dupla szalagkorlátot láttam, ami elkezdett nagy sebességgel közeledni felénk – persze nyilván mi közeledtünk feléje. Utána továbbfordult a kocsi, és három pár fényszórót pillantottam meg – vagyis teljesen szembekerültünk a forgalommal! Megállt bennem az ütő… az előző pillanatban még azt hittem, hogy nekicsapódunk a szalagkorlátnak (és elképzelhetetlen dolgok történnek), most pedig éppen három kocsi is készül belénk rohanni. Nem tudom, hogy tovább fordultunk-e, vagy visszafelé (többiek szerint az utóbbi), de újra „menetirányba” kerültünk, aztán elkezdtek közelíteni az autópálya mellett lévő borok és fák. Végül az árokban landoltunk, az úttal közel párhuzamosan.

Nos, vegyük sorra, hányszor hittem azt, hogy „itt és most vége mindennek”:

1.      Megcsúsztunk, elindultunk jobbra, tehát azt hittem, nekimegyünk frontálisan a jobb oldali szalagkorlátnak, felborulunk, vagy bármi egyéb.

2.      A baloldali szalagkorláttal kerültünk szembe, tehát azt hittem, hogy most ennek megyünk neki, át a másik irányba haladó kocsik közé, vagy felborulunk, vagy akármi. Itt még nem tudatosult, hogy keresztben vagyunk, és jönnek mögöttünk.

3.      Szemben a forgalommal, három kocsi közelít, tehát most attól kezdtem tartani, hogy belénk jönnek, aztán a mögöttük lévők, és a mögöttük lévők…

4.      Közelítenek a fák, biztosan nekicsapódunk valamelyiknek…

Ami történt, az még mindig hihetetlen. Egy karcolás nélkül megúsztuk a dolgot. Pár pillanatot hagytunk magunknak megnyugodni, aztán mindenkiben kezdett megfogalmazódni az érzés: „valamit csinálni kellene”. Csak akkor lehet kiszállni, ha van az emberen láthatósági mellény. Következett a keresés. Nem volt sehol. Csak semmi pánik. Megnéztük még egyszer mindenhol. Semmi. Mi lesz most? Végül meglett, a kesztyűtartóban volt. A matektanárunk a 112-t hívta, hogy egy kihúzásra lenne szükségünk. Erre rendőröket küldtek. Azok elkezdték felvenni a jegyzőkönyvet, meg minden. Addig mi bent ültünk a kocsiban… 10-15 percenként azért kaptunk helyzetjelentést.

Végül hívtunk autómentőt is. Amíg mi az adatainkat diktáltuk a rendőröknek, a kocsi kikerült az árokból. A rendőrök azt mondták a tanárunknak, hogy akár haza is mehet… Az autómentő sem talált semmilyen hibát a kocsin. A rendőrök egy szakaszon még követtek, hogy ha esetleg lenne probléma, tudjanak segíteni, de szerencsére semmi sem történt.

A biztonság kedvéért – és mivel már riasztva lett –, egy megbeszélt találkozóhelyen átcuccoltunk az egyik apukához, aki elénk jött autóval és végül mindenkit „házhoz szállított”.

Hát nem tudom, én azért minden egyes kanyarnál összehúzódtam, illetve minden fékezésnél feszülten figyeltem a következő pillanatra… az biztos, hogy nem egyhamar fogom elfelejteni az incidenst.

Nem akarok elfogult lenni. De tényleg nem. Mégis úgy gondolom, hogy négyünk közül – mert a tanárt nem számolom – én kezeltem legjobban a szituációt. A legidősebb (igen, már nagykorú, de mit sem számít) kijelentette, hogy nem tudja kellő komolysággal kezelni az ügyet. A másik lány majdnem elsírta magát – saját bevallása szerint csak a magas adrenalinszintje gátolta meg. Aki rajtam kívül volt még ott fiú, szófosásos és túlmozgásos lett, ami a legrosszabb az ilyen szituációban… és mindenki azt mondta, hogy ők csak nagyon késve fogták, hogy mi történik. Én végig „jelen” voltam és átéltem, emlékszem mindenre. Utána pedig próbáltam higgadt maradni, és mindenkit nyugtatni.

A tanárunk is jól reagálta le, nem esett pánikba – így mi sem. Bár nem tudom, ilyenkor mi a helyes, nyilván nem a nagy lazaság, de szerintem kicsit túlreagálta. Mikor facebookon érdeklődtem a hogyléte felől, azt írta, hogy épp levelet ír a szülőknek, és korábban is mondogatta, hogy ha beszélni akarnának vele, nagyon szívesen.

A sztorit én csak apunak mondtam el. Az hiányozna még csak, hogy a nagymamám elkezdjen a szokásosnál is jobban aggódni. Anyunak pedig nem kell tudnia az egészről, csak mert. Én részemről lezártnak tekintem a dolgot, apunak elmondtam, kiírtam magamból, nem akarom ragozni, túl vagyok rajta.

Annak azért örülök, hogy megérem a 18. születésnapomat. Sok dolog átértékelődött bennem a baleset kapcsán.