Valószínűleg az egyik legnehezebb dolog a világon. Ezért nem is csoda hogy van benne részem. Persze nem lehet nevelni akárkit, és egy bizonyos szinten az emberek nem változtathatók.

Az unokatesóimmal még csak-csak elbánok, 7 és 10 évesek. Viszont lassan belépnek a pubertás korba, és már rám sem fognak hallgatni. Mert lassan már én maradok az egyetlen. De ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen csak én vagyok az, aki foglalkozik, törődik is velük. Hétköznaponként délelőtt iskolában vannak, utána napközi és edzés. Otthon szinte azonnal alszanak, mert egyrészt fáradtak, másrészt meg ki kell aludniuk magukat másnapra. Péntek délután iskola után szinte azonnal jönnek ide, Csillaghegyre, és itt vannak egészen vasárnap délutánig. Szülői foglalkozás és törődés: egyenlő a nullával. A nagyszüleim pedig öregek ahhoz így a 70 felett, hogy lekössék a kisgyerekeket. Amúgy is tökéletesen alkalmatlanok a nevelésre, ami apu és a nagynéném viselkedésén nagyon jól látszik. Így tehát rám hárul a feladat, hogy megpróbáljam őket helyrehozni, hogy ne közösítsék ki őket minden társaságból. Nem értem igazán, hogy miért is az én dolgom, de megteszek minden tőlem telhetőt. A lurkók jellemzésébe most nem mennék bele.

A nővérem nagyobb falat. Az idekerülésemet valószínűleg nagyon negatívan élte meg. Lecsökkent az élettere, kicsit át kellett alakítani a rendszert a nappaliban és a mosdóban, szóval kicsit felborult a „birodalma”. Hogy is mondjam, nem volt meg az ideális testvéri kapcsolat (és ezt úgy mondom, hogy tisztában vagyok azzal, hogy a testvérek gyakran veszekednek). Nem köszönt, és amikor arra vetemedett, hogy beszéljen velem, akkor barátságtalan volt, és akármit csináltam, az csakis rossz lehetett. És csak akkor „beszélgettünk”, amikor ezt el akarta mondani nekem. Én viszont úgy voltam vele, hogy ha jó fej leszek, akkor előbb vagy utóbb, de rá fog jönni, hogy én bizony jó fej vagyok. Nos, ez úgy mostanában érkezett el. Már ő is jó fej velem. Mondjuk. Többé-kevésbé. De én már ezzel az eredménnyel is maximálisan elégedett vagyok. Nem érzem feszélyezve magam, ha beszélgetünk, és néha akad közös téma is.

Apu már nehezebb dió. Tudom, nem mondhatom meg neki, hogy mit hogyan csináljon. Nem is akarom megváltoztatni. Csak néhány egyszerűbb kérésem lenne felé. Többek között az, hogy ne beszéljen hozzám teli szájjal, ha tudja, hogy messzemenőkig felidegesít a dolog, vagy az ígéreteit tartsa is be, ha már egyszer megígérte, vagy ne tűnjön el hetekre… Nem hiszem, hogy ezek olyan teljesíthetetlen kérések lennének egy kevés odafigyeléssel. De nem, még ennyire sem képes. Mint írtam, a nagyszüleim alkalmatlanok voltak a nevelésre.

És igen, a nagyszülők. Nem tudom, mit írjak róluk. Mamám minden ételt cukroz, hiába kérjük, hogy ne. És hihetetlenül aggódik olyanért is, amiért nem kellene. Az embert szinte már vallatja. A nagypapám pedig nagyon agresszív, ráadásul mindenkit irányítani akar. Néha nagyon nehéz kibírni őket, de ők is egymás idegeire mennek. Nagyon sokat marakodnak. Hiába kéri őket az ember, hogy ne, hiába kéri őket, hogy ne akarjanak mindent megmondani, hiába kéri őket, hogy vegyenek vissza az édesszájúságból. Nem. Sőt, néha már azt lehet érezni, hogy csakazértis az ellenkezőjét csinálják. Igen, tudom, nekik sem lehet megmondanom, mit hogyan, de az egy egészen apró kérés lenne, hogy hadd csináljam/szervezzem a dolgaimat úgy, ahogy én szeretném, és hadd ne kelljen agyoncukrozott ételeket ennem.

Ma például az uborkasaláta volt „feljavítva”. Apu csinálta, mielőtt elment volna, de a mama édes szájának nem ízlett. Ezért gondolta, nekünk sem fog. Így megcukrozta. Nekem már a torkomat kaparta… Utána madártej volt. Büszkén meséli, hogy a fehérjehabba nem szokás cukrot tenni, de ő tett. De ne aggódjunk, csak két evőkanállal. Khm…