Etikából a szünetre kaptunk egy házidolgozat-témát. Gondoltam, feltöltöm ide az enyémet. Volt némi segítségem WildWorld (alias Kultúrkukac) személyében, aki a legapróbb hibákat is észrevette. Ez már a javított verzió:

A döntés

Az órám halkan csipog. Ránézek, és felsóhajtok: most múlik tizenegy. Későre jár. Ideje aludni. Elfojtom az ásításomat – hogy miért, azt magam sem tudom –, majd megiszom az utolsó kortyot az esti kakaóból. Már régóta hideg. Csendesen felállok, és elindulok a háló felé.

Gondolok egyet; mielőtt nyugodni térnék, benézek az összes szobába. Mindegyik kis lurkó mélyen szundít. A kitérő után végre tényleg aludni megyek. A szobánkban egy egyenletesen hullámzó pokróccsomó jelzi, hogy a feleségem már órákkal ezelőtt túlesett ezen a ceremónián, és neki nem okozott akkora gondot álomra hajtani a fejét. Én viszont olyan éber vagyok, mint még soha. Lefekszem a puha matracra – ó, hirtelen mennyire kényelmes! –, de csak az ajtóra tudok bámulni.

Egyszerre, mintha valami gátat törnének át, a legkülönfélébb gondolatok tódulnak a fejembe. Úgy hallom a feleségem szavait, hogy azt hiszem, tényleg beszél hozzám. Miért, őt talán jobban szereted a másik kettőnél? Dehogy! Nem, nem! Nem szeretem jobban! Minden gyerekemet egyformán szeretem. Egyformán, de máshogy. Hiszen nem lehet két embert egyforma módon szeretni, de egyforma mértékben igen. Ha a legidősebb siketnéma, akkor ő több figyelmet igényel, mint az egészséges társai. Már csak ahhoz is, hogy megértsem, mit szeretne közölni, nem elég a fülemre hagyatkozni, látom kell, mit mutogat és miként próbál artikulálni. Ettől még nem fogom sem jobban, sem kevésbé szeretni őt az öccseinél.

De a kicsiket miért akarod kiszakítani a megszokott környezetükből? Nem akarom én őket kiszakítani. Ez... ez így egyszerűen nem ér, ezzel csak túl akarja dramatizálni a helyzetet. Ő akar maradni, és ezt a gyerekekre vetíti. Különben is, addig könnyebb költözni, amíg kicsik, nem kötődnek annyira. Az egyik most fogja kijárni az elsőt, igazából nem is nagyon jön ki az osztálytársaival, óvodából pedig senkivel sem tartjuk a kapcsolatot. A kisebb pedig így is, úgy is nagy változások elé néz, hiszen jön az iskola. De gondolj már bele, tavaly el kellett jönnie az óvodából, most pedig új iskolába akarod íratni a középsőt? És a kicsi? A nagycsoportot új oviban csinálja végig, utána újra kiszakadva menjen iskolába? Nem hiszem, hogy ez akkora trauma lenne, mint aminek beállítja... Ki tudja, lehet, hogy a gyerkőcök még élvezni is fogják az új környezetet, új ismerősöket és eleve az egész költözést! Meg nem is a világvégére megyünk. Ha valakit szeretnének meglátogatni a nagyvárosból, ki tudunk utazni a hétvégén vidékre. Nekünk is jó lesz egy kis felfrissülés a szürke hétköznapok után.

Komolyan azt akarod, hogy a nagyváros szennyezett levegőjét szívják a gyerekek? Még fejlődésben vannak! De nem is a belváros kellős közepére költözünk! Természetesen, ha a költözés mellett döntünk, igyekszem a kertvárosban, vagy egy parkosabb környéken lakást keresni. Ha sikerül jó környéket kifogni, olyan lesz, mintha el sem költöznénk.

Miért áltatod magad és szegény gyereket? Meggyógyulni sosem fog! Tisztában vagyok vele én is. De nem ő akart megszületni, hanem mi akartuk, hogy megszülessen. Így minden felelősség teljes mértékben minket terhel. Ha csak a nagyvárosban tudnak neki segíteni, akkor bizony a nagyvárosba kell költöznünk. A siketnéma intézet pedig pont ilyen gyerekeknek van kitalálva. Erre szakosodott pedagógusok oktatnak ott óvodától egészen a középiskola végéig. Vele hasonló srácokkal tanulhat, lehetnek igazi barátai. Ráadásul ha így nevelkedik, könnyebben fog érvényesülni felnőttkorában is. De hiszen ez az intézmény egyszerre kollégium is! Akár bent is lakhatna. Azt már nem! Nem fogom a családból kiszakítani. Amíg egy család, egy egység vagyunk, addig együtt maradunk. Összetartozunk, történjék bármi is.

És ez az új munka is... mikor fognak látni a fiaid? Többet kell dolgoznom, ez igaz. De sokkal nagyobb fizetést kapok majd. Így könnyebben választhatunk olyan lakást, ami a leginkább megfelel, és úgy általában is könnyebben fogunk megélni. Minden nap fognak látni, ugyanúgy, mint most is. Mire ők hazaérnek az edzésről, én is otthon leszek a munkából.

Akárhogyan is döntesz, én melletted állok. Bízom benned. Ásítok egyet, majd laposakat pislogva az órára nézek; lassan hármat mutat. Bízom benned... ez visszhangzik a gondolataim közt. Igen, végül is úgy a legkönnyebb, ha neki csak bólintania kell.

Húsz perccel később – legalábbis ennyinek tűnik – csörög az óra. Reggel hat van, ideje készülni. Feleségem helye már teljesen hideg. Úgy tűnik, mégsem aludt olyan nyugodtan, mint ahogy látszott. Kidörzsölöm az álmot a szememből, és elindulok a konyhába.

Várakozásaimnak megfelelően már készen fogad a meleg reggeli. Drágám tekintetében némi aggodalmat vélek felfedezni. Némán köszönünk egymásnak egy-egy puszival, én leülök, ő pedig elindul felébreszteni a lurkókat. Nem sokkal később három álmos, de kipihent szempár jelenik meg az ajtóban.

Mikor mondjam el nekik? Most? Nem, még túl álmosak, nem fognák fel. Reggeli közben? Nem, akkor mindenki az ételre koncentrál. Míg így őrlődök magamban, mindenki végez. Nem lehet tovább halogatni. Kinyögöm végre: „Család, költözünk!”

Ami ezután történik, azt csak percekkel később fogom fel. Feleségem gyengéden átölel és halkan a fülembe súgja: Tudtam, hogy jól döntesz. A gyerekek szemében valami különös izgalom és pajkos öröm tükröződik. Minden rendben van.

Szerk.: A tanár értékelése a dolgozatra:
"Hát ez csodálatos volt.
Több síkon is.
Nem féltem az ilyen, sőt a komolyabb és valós helyzetek megoldásától sem, akár egyedül akár később  szerető család apuka szerepében.
jegyet beírtam,
üdv
rtsz"