Különösek voltak az utóbbi napok. Teljesen kizökkentem, nagyon rosszul voltam. De azt, hogy miért, és hogy pontosan mi is a bajom, nem tudtam és még most sem tudom megmondani. Valószínűleg azért mindenképpen összefüggésben volt azzal, hogy elszökött a kutyám. Példának okáért egyik nap „este” hétkor feküdtem le és másnap reggel fél hatig aludtam.
De szerencsére megkerült a kutya. Nem tudjuk, hol volt, csak annyit, hogy a szomszéd hozta át. Mire hazaértem aznap, a nővérem már lefürdette. Ez utólag derült ki, mert amikor láttam, hogy megjött, láttam, hogy tiszta, és rákérdeztem, hogy megfürdetve hozták vissza? Akkor azt mondták, hogy igen. Utólag mondta úgy a mama a történetet, hogy csak itthon lett tisztává varázsolva. Így sokkal érthetőbb a nővéremnek az a szúrós megjegyzése, amikor azt mondta: „hát… nem így [ilyen állapotban] tűnt el”.
Apunak volt egy olyan ötlete, hogy írjak levelet a mamának. Írjak le benne mindent, ami bánt. Így is tettem, kicsit szájbarágós lett a levél, hogy biztosan megértse, mert amikor beszélgetünk, egyszerűen nem érti meg, amit mondok. Így lett öt és fél oldal (igaz, 16-os betűmérettel, Comic Sans MS betűtípussal). Eddig nem sok visszhangja volt a dolognak, nem kérdezett rá semmire a mama, nem is mondta semmire, hogy nem értene vele egyet, vagy szeretne beszélni róla. Ez remélem azt jelenti, hogy megértett.
Már múlt héten próbáltam összeszervezni egy beszélgetést az egyik osztálytársammal, de ez idáig még nem jött össze – nem miattam. Ő valahogy mindig beszervezett mást, úgyhogy már le is mondtam arról, hogy a dolgot vele beszéljem meg. Nem sértődtem meg, de azért látom, amit látok. Megpróbálom majd mással elintézni… de ha ezt előbb tudom, hamarabb keresek másik embert, mert azért fontos dologról lenne (lett volna) szó. Végül is, azért még ráérek, úgyis ott lesz a csopaki tábor…
