Bár nem szeretem a közhelyeket, most mégis kénytelen vagyok élni vele.
Nem tudom, hogy az eddigi bejegyzésekből mennyire tűnt ki – én mindenesetre próbáltam érzékeltetni –, hogy a nővérem elég szeszélyes személy. Hangulatember, ha úgy tetszik.
Egyik nap például, mikor a nyarat kiélvezve kellemesen szundikálok délelőtt, szabályosan rám töri az ajtót – ami amúgy sem az a halkan nyílós fajta –, sem „jóreggelt”, sem semmi, hanem egyből, parancsolóan: „gyere le segíteni”. Majd mikor kikászálódtam, felhúztam valami ruhának látszó rongyot, még odavetett annyit, hogy „gyere” – pontosan ugyanazzal a hanglejtéssel, mint ahogy a kutyáknak mondani szokta.
Szerencsére „reggel” ellenére bennem gyorsan összeállt a kép, hogy a papával vásárolni voltak, és mivel a papa öreg, segíteni kellene neki behordani a szatyrokat (szeret egy hónapra előre bevásárolni). Később tudatosult, illetve olvastam ki az apró jelekből, hogy a behordás kizárólag a nővérem dolga lenne – tehát nem is a papának kellett segítenem, hanem neki. Miután becipekedtünk – én az asztalra tettem a szatyrokat, hogy a mamának ne kelljen sokat hajolnia, a nővérem csak a földre –, érdekes módon valahogy felszívódott, mert a kipakolásra került a sor. Ezt egyedül „vezényeltem le”.
Este pedig tök normálisan, szinte kedvesen kezdett el velem beszélgetni a kutyáról, akinek sérülést vélt felfedezni a lábán. Kért, hogy vigyem el dokihoz.
Másnap beszéltem apuval telefonon, hogy mi is legyen. Ő azt mondta, várjam meg, amíg hazajön, majd ő elviszi a kutyát, stb-stb. Ezt továbbítottam a nővérem felé, aki emiatt leszedte a fejem, hogy miért nem viszem el a kutyát, így meg úgy. Azt is hozzátette, hogy én képtelen vagyok önállóan megoldani a problémáimat, holott apuval a dolgok anyagi vonzata miatt voltam kénytelen beszélni, mert én nem tudtam volna miből kifizetni a kezelést. Ez történt aznap délelőtt, délután pedig végül elvittem a kutyát, és a „tartozós” füzetbe felírattam magam.
Következő nap alig tudtam internetezni, ha routeren keresztül jött a net. Direktbe minden simán működött. Jó darabig eltartott, mire a router beállításai között megtaláltam a turpisságot. (Előzőleg meg a router belépőkulcsát kellett kideríteni.) Volt egy olyan funkció, ami minden weblapot letilt, amiben a megadott címszavak szerepeltek. És itt bizony a gyakrabban látogatott oldalaim szerepeltek… Nem tudtam mire vélni ezt a gesztust. De „problémáimat önállóan megoldva” átraktam direktbe a netet, hogy neki ne legyen. Öngól. Egész nap otthon sem volt, mint később kiderült. Végül is úgy döntöttem, hogy nem leszek szemét, nem süllyedek le a szintjére, kiszedtem a tiltást, és rendbe hoztam a routert.
Ezek után, mintha semmi sem történt volna, úgy beszélgetett velem. Gondoltam, legalább megemlíthetné, hogy tiltást helyezett bizonyos oldalakra ebből meg abból az okból kifolyólag… Tévedtem. Viszont továbbra is kedvesen és normálisan érdeklődött a kutya hogyléte felől.
És, hogy értelmet adjak a bejegyzés címének… én, mint írtam, semmi szemétséget nem követtem el ellene. Viszont tegnapelőtt, amikor bögyörgette kicsit a kutyámat, az övé elkezdett féltékenykedni – jogosan. Egy szerencsétlen pillanatban a kutyája felkapta a fejét, az koccant a nővérem fogával, amiből egy kisebb darab így le is tört. Állítólag sírt is meg minden. Mindezt persze a mama elmondása alapján tudom.
Tegnap pedig észrevette, hogy a szobámban lévő „fekete doboz” egy nyomtató, és egyből másként viszonyult a dolgokhoz. Megkért, hogy nyomtassak – és ugye, ha az ember szívességet kér, akkor nem nagyon szokott bunkóskodni. Kinyomtattam neki, hadd örüljön, és hátha rendesebb lesz.
