Mozgalmas egy hét volt, az biztos. Ennek megfelelően a felét el is felejtettem, de a lényegesebb pontok azért megmaradtak. :)

Kedden túlestünk a szünet előtti nagy dolgozatírások utolsó hullámán, de így is lebeszéltük a töridogáról a tanárt. Szerdán már csak egy feleléstől kellett tartanunk a hetedik órában – feleslegesen, mert a tanár nem feleltetett. Délután kutatni mentem, ami abból állta csütörtöki alkalmat is beleértve, hogy pótolni kellett a laborfelszerelést. A kémcsőállványt kölcsönkérték, és én kaptam feladatul, hogy drótból hajlítgassak össze egy talapzatot, meg hogy úgy amúgy oldjam meg a helyzetet. Hát azt az időt, amit ott töltöttem, végig ezzel szerencsétlenkedtem el szinte. Közben szűrtem a bormintákat is, hogy legyen tiszta „lötyögénk” – ahogy a témavezetőm mondani szokta.

Szerdán enyém volt a labor. A témavezető temetésre ment, de azt mondta, szabadon garázdálkodhatok. Persze megbeszéltük, mit fogok csinálni, meddig jussak el, és honnan folytatjuk közösen. Végül is csak a lényegre nem maradt idő: a mérésekre. Azt mondta, megcsinálja, és majd értesít az eredményekről. Remélem, nem akkor próbálkozott, amikor le volt merülve a telefonom. :)

Mikor hazaértem, a tojásfestés kellős közepébe csöppentem. Újítottak a lányok: lilahagyma héjával festették remélt lila helyett barnásra a tojásokat. Jelezve, hogy mi bizony kreatív család vagyunk, ragasztópisztollyal történt a díszítés, valami kis bizsu szívecskéket ragasztgattak így fel. Alapjában véve jó ötlet, mintha csak apu találta volna ki, pedig jelen sem volt.

A szombat az aktív pihenésé volt. Délelőtt sikerült rávennem az unokatesóimat, hogy menjünk le a Duna partjára, ők füvet szedtek, hogy „legyen mibe tojnia a nyuszinak” másnap. Másfél órán keresztül sétáltunk. Délután jött a repeta, kitalálták, hogy el akarnak menni a Megyeri hídig, ami körülbelül két kilométerre van innen. Hát, elmentünk. Nem gondoltam volna, hogy bírni fogják, de bírták és élvezték. A délutáni túra háromórásra nyúlt, úgyhogy alaposan kiszellőztettem őket. Nagymamám pedig nem győzött hálálkodni, hogy tudott pihenni kicsit. Olyan történt, ami eddig még soha: a kisfiú, aki hiperaktív, kijelentette, hogy fáradt!

Ma pedig, igen, jött a nyuszi. Mindenki „csokit” (kakaós étbevonó masszából készült nyalánkságot) kapott. A gyerekek pedig megörökölték egy-egy már nem olvasott (soha nem is olvasott) képeskönyvemet, és egy kinőtt társasjátékomat. Éppen ennek avatása folyt, amikor „felébredtem” (vagyis feltápászkodtam az ágyból, magamhoz tértem, és úgy döntöttem, életjelet adok magamról és jóreggeltet köszönök mindenkinek). Mama kapva kapott az alkalmon, szóval miután megreggeliztem, rám sózta a bábuját, így nekem kellett végigjátszanom az egészet. A nagyobbikat hagytam nyerni, a kisebbikkel meg reménytelen volt, miután rálépett a „kezdd elölről” mezőre. Úgyhogy a cél előtt három lépéssel „feladtam”, hogy hadd legyen ő a második.

Délután megírtam az etika házidolgozatomat, mert azért kaptunk szépen feladatokat a szünetre, és elkezdtem törizni is, ami kb. annyiból állt, hogy végigfutottam, mit kéne tudni, és elolvastam az egyik leckét. Kétszer. Aztán végül is hagytam magam lebeszélni a tanulásról, de így csak még több marad a maradék két napra...

Egyébként a nagymamám kicsit kiakasztott. Eddig a hátam mögött próbált nekem szülinapi bulit szervezni, de most valahogy rájött, hogy ez talán rám is tartozik valamelyest. Az eddig verziókkal tisztában voltam, hála apunak, de amióta nincs itthon, lemaradt a legújabb képtelenségekről. Azt hittem, hogy a mama csak viccel, amikor azt mondja, hogy ő majd meghívja az összes osztálytársamat a suliba, hogy ott bulizzunk... de mivel nem nevetett, ezért kénytelen voltam elhinni, hogy ő ezt bizony halálosan komolyan gondolja.

Nagy nehezen sikerült elfogadtatnom vele, hogy ha majd szeretnék valamit, azt megszervezem magamnak, meg hogy különben is, nyár közepén mindenki nyaral, olyat nem tudnék szervezni, ahol mindenki ott van. Ezt már nem mondtam neki, de elvileg úgy is lehetne rendezni a dolgot, hogy külön-külön találkozom az emberekkel, amikor éppen ráérnek, nem kell mindenkinek egyszerre egy helyen tolongania. Különben sem szeretem a diszkós bulikat, jobban szeretem a kertiparti-féléket. Sajnos ezekre nem nagyon van lehetőség itt, a nagyszüleimnél. Ha pedig olyan bulit csinálnék, amire az osztálytársaim nagy része buliként tekint, akkor mindenki jól érezné magát, csak én nem, hiszen nem iszom és nem is dohányzom... Szerencsére nem mindenki vélekedik így. És különben is van két-három hónapom ezen agyalni. Már az is eredmény, hogy leállítottam a nagymamámat. Vagyis remélem, hogy leállt a dologgal.