Veres Lukio

Ma volt az utolsó napunk a suliban. El is hiszed, mi, kedves olvasóm? Ez csak a hivatalos adat, mert nem ismered az angoltanárunkat…

Csak négy órát tartottak meg. Matekon játszottunk, utána tesin kitakarítottuk a szekrényeinket. Vége a napnak. Aha, hivatalosan.

Én mentem ötödik órára kémiázni. Mondjuk nem bántam, de nagyon mehetnékem volt már.

Évzárónk szombaton lesz, délelőtt. A normális helyeken jobbára már ma elintézték, de sebaj…

Jövő héten pedig hétfőn-kedden mehetünk be angolozni, mert annyira el vagyunk maradva az anyaggal, hogy a tanár „nincs köszönőviszonyban magával”. Ennyit a szünetről.

Hmm… érdekes ez a bejegyzés. Két soros bekezdések, minden csupa tény… sebaj, majd lesz ez még így sem! :D

Különösek voltak az utóbbi napok. Teljesen kizökkentem, nagyon rosszul voltam. De azt, hogy miért, és hogy pontosan mi is a bajom, nem tudtam és még most sem tudom megmondani. Valószínűleg azért mindenképpen összefüggésben volt azzal, hogy elszökött a kutyám. Példának okáért egyik nap „este” hétkor feküdtem le és másnap reggel fél hatig aludtam.

De szerencsére megkerült a kutya. Nem tudjuk, hol volt, csak annyit, hogy a szomszéd hozta át. Mire hazaértem aznap, a nővérem már lefürdette. Ez utólag derült ki, mert amikor láttam, hogy megjött, láttam, hogy tiszta, és rákérdeztem, hogy megfürdetve hozták vissza? Akkor azt mondták, hogy igen. Utólag mondta úgy a mama a történetet, hogy csak itthon lett tisztává varázsolva. Így sokkal érthetőbb a nővéremnek az a szúrós megjegyzése, amikor azt mondta: „hát… nem így [ilyen állapotban] tűnt el”.

Apunak volt egy olyan ötlete, hogy írjak levelet a mamának. Írjak le benne mindent, ami bánt. Így is tettem, kicsit szájbarágós lett a levél, hogy biztosan megértse, mert amikor beszélgetünk, egyszerűen nem érti meg, amit mondok. Így lett öt és fél oldal (igaz, 16-os betűmérettel, Comic Sans MS betűtípussal). Eddig nem sok visszhangja volt a dolognak, nem kérdezett rá semmire a mama, nem is mondta semmire, hogy nem értene vele egyet, vagy szeretne beszélni róla. Ez remélem azt jelenti, hogy megértett.

Már múlt héten próbáltam összeszervezni egy beszélgetést az egyik osztálytársammal, de ez idáig még nem jött össze – nem miattam. Ő valahogy mindig beszervezett mást, úgyhogy már le is mondtam arról, hogy a dolgot vele beszéljem meg. Nem sértődtem meg, de azért látom, amit látok. Megpróbálom majd mással elintézni… de ha ezt előbb tudom, hamarabb keresek másik embert, mert azért fontos dologról lenne (lett volna) szó. Végül is, azért még ráérek, úgyis ott lesz a csopaki tábor…

Mondhatni, a mai nap eléggé hullámzott a hangulatom. Azt hiszem, ez viszonylag érthető is azok után, hogy tegnap eltűnt a kutyám…

Társadalomismereten befejeztük a Czukor Show című filmet. Hogy is mondjam… engem mélyen érintett a dolog. A filmben bemutatott fiktív családi történet talán abszurdnak tűnik, de számomra nagyon is reális volt. Egy ilyen esetet simán kinézek a saját családomból is.

Mindezek ellenére persze jó film, csak ajánlani tudom. Csak az ember próbálja meg érzelmileg függetleníteni magát… én még órákig a hatása alatt voltam.

Etikán viszont sikerült kissé felvidulnom. Azt a feladatot kaptuk, hogy mindenkiről írjuk le, mit szeretünk benne. Vagy ha nincs ilyen, akkor adjunk neki tanácsot. Én elégedett vagyok, mert körülbelül erre számítottam, ami azért jó, mert azt jelenti, van némi önismeretem. (Illetve azt is, hogy én ezeket korábban már megkérdeztem emberektől, és ugyanazt válaszolták, amit leírtak.)

Szerintem nagyon kedves, hogy mindig segítesz annak, aki megkér rá.

Mindig kedvesen segítesz a hf-eknél.

Bármikor segít bármiben!

Bármit megteszel az osztályért

Szeretem, hogy vázlatot írsz, nagyon jófejség!

mindenben segít mindenkinek

Sokat segít a sok vázlat az osztályemailen

Javítod az osztályátlagot

Sajnos nem ismerem annyira, de sokat segít az osztályban tanulás terén

szorgalmas, „adakozó” (házi :P) kedves, mindig nevet rajtam

segítőkész

Köszi a segítséget a matekban! Rád mindig lehet számítani! =)

bármikor szívesen segít

Könnyen beilleszkedtél, jó arc vagy, hajrá!!

Segítőkész, nyitott céltudatos. Becsülöm a kötelességtudatát és szorgalmát.

Nyitott vagy a világra, próbálod megérteni az embereket, és ez jó… de ne vidd túlzásba.

ne stresszeld magad annyit! Nem fog jót tenni J

Nyitott – néha túlságosan… amúgy vicces (bár néha fárasztó), okos (néha idegesítöen), segítőkész

Bocs, ha néha tuskó vagyok, de nem tehetek róla. Ilyen vagyok. Légyszi, próbálj meg elviselni J

Több mint egy hónapja nem írtam… sok minden lenne, de…

Mostanában nagyon fura a közérzetem. Semmihez nincs kedvem. Még olyan dolgokhoz sem, amik régen kikapcsoltak, vagy szórakoztattak. Pl. internetes játékok, ilyesmik. Úgy érzem, nincs kivel beszélnem, nincs egy olyan ember, aki megértene vagy átérezné, amit én érzek. Mindenhonnan olyan ingerek érnek, hogy én voltaképpen csak „zavaró tényező” vagyok, ezzel együtt pedig a világ legrosszabb embere. Aki semmit nem csinál, aki semmire sem hajlandó, és aki maximálisan antiszociális. Pedig nem így van. Csak nem akarnak jobban megismerni. Ami pedig a legszomorúbb, hogy ez az attitűd némely családtagomban is megvan.

Ettől teljesen függetlenül rájöttem még valamire. Egy nagyon súlyos dologra.

Nem tudom, mi a szeretet.

Vágyom rá. Vágyom arra, hogy megismerjem. De nem ismerem fel. Nem tudom, milyennek kellene lennie. Ha szeretnek: nem hiszem el. Ha én szeretek: értelmetlen kifejezés, hiszen azt sem tudom, mi az.

Ennek ellenére vágyom rá. Arra, hogy szeressenek. Úgy, ahogy én szeretném, hogy szeressenek. Biztos szeretnek, de nem jól. Hogy hogy kéne? Nem tudom.

És nem, itt nem a szerelmi életemről beszélek. Illetve nem csak arról.  Arról a legkevésbé.

Pedig úgy gondolom, ezen a téren kellene keresgélnem, ha megoldást akarok a problémára. De mi a szerelem? Honnan tudom, hogy szerelmes vagyok?

Honnan tudom, hogy valaki szeret, ha nem tudom, milyen az? Hogy ismerem fel az érzést?

Leírhatnám, hogy miért kavarognak bennem ilyen gondolatok. Igen, leírhatnám. Visszamehetnék a gyerekkoromig. Talán még távolabbról is elkezdhetném a történetet. De nem teszem. Miért? Nem akarok nyavalyogni. Rossz kifogás. Nem akarok oldalakat írni. Úgysem sokan olvassák. Minek panaszkodjak oldalakon keresztül? Minek éljem át újra meg újra ugyanazokat a dolgokat, miközben írok? Értelmetlen lenne az egész. Nem akarok rosszat magamnak. És annak is rossz kedve lesz tőle, aki olvassa.

Hogy mi a bajom? Magam sem tudom pontosan. Azt reméltem, hogy ezt végiggondolom, sőt le is írom, akkor rájövök. De nem. Sejtem, sejtem, de valahogy mégsem.

Mit tehetnék? Várok pár napot, hátha jobb lesz minden. De ahogy a sláger is mondja: van, amit nem gyógyít meg az idő sem, de kezeli minden nap.

Valószínűleg az egyik legnehezebb dolog a világon. Ezért nem is csoda hogy van benne részem. Persze nem lehet nevelni akárkit, és egy bizonyos szinten az emberek nem változtathatók.

Az unokatesóimmal még csak-csak elbánok, 7 és 10 évesek. Viszont lassan belépnek a pubertás korba, és már rám sem fognak hallgatni. Mert lassan már én maradok az egyetlen. De ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen csak én vagyok az, aki foglalkozik, törődik is velük. Hétköznaponként délelőtt iskolában vannak, utána napközi és edzés. Otthon szinte azonnal alszanak, mert egyrészt fáradtak, másrészt meg ki kell aludniuk magukat másnapra. Péntek délután iskola után szinte azonnal jönnek ide, Csillaghegyre, és itt vannak egészen vasárnap délutánig. Szülői foglalkozás és törődés: egyenlő a nullával. A nagyszüleim pedig öregek ahhoz így a 70 felett, hogy lekössék a kisgyerekeket. Amúgy is tökéletesen alkalmatlanok a nevelésre, ami apu és a nagynéném viselkedésén nagyon jól látszik. Így tehát rám hárul a feladat, hogy megpróbáljam őket helyrehozni, hogy ne közösítsék ki őket minden társaságból. Nem értem igazán, hogy miért is az én dolgom, de megteszek minden tőlem telhetőt. A lurkók jellemzésébe most nem mennék bele.

A nővérem nagyobb falat. Az idekerülésemet valószínűleg nagyon negatívan élte meg. Lecsökkent az élettere, kicsit át kellett alakítani a rendszert a nappaliban és a mosdóban, szóval kicsit felborult a „birodalma”. Hogy is mondjam, nem volt meg az ideális testvéri kapcsolat (és ezt úgy mondom, hogy tisztában vagyok azzal, hogy a testvérek gyakran veszekednek). Nem köszönt, és amikor arra vetemedett, hogy beszéljen velem, akkor barátságtalan volt, és akármit csináltam, az csakis rossz lehetett. És csak akkor „beszélgettünk”, amikor ezt el akarta mondani nekem. Én viszont úgy voltam vele, hogy ha jó fej leszek, akkor előbb vagy utóbb, de rá fog jönni, hogy én bizony jó fej vagyok. Nos, ez úgy mostanában érkezett el. Már ő is jó fej velem. Mondjuk. Többé-kevésbé. De én már ezzel az eredménnyel is maximálisan elégedett vagyok. Nem érzem feszélyezve magam, ha beszélgetünk, és néha akad közös téma is.

Apu már nehezebb dió. Tudom, nem mondhatom meg neki, hogy mit hogyan csináljon. Nem is akarom megváltoztatni. Csak néhány egyszerűbb kérésem lenne felé. Többek között az, hogy ne beszéljen hozzám teli szájjal, ha tudja, hogy messzemenőkig felidegesít a dolog, vagy az ígéreteit tartsa is be, ha már egyszer megígérte, vagy ne tűnjön el hetekre… Nem hiszem, hogy ezek olyan teljesíthetetlen kérések lennének egy kevés odafigyeléssel. De nem, még ennyire sem képes. Mint írtam, a nagyszüleim alkalmatlanok voltak a nevelésre.

És igen, a nagyszülők. Nem tudom, mit írjak róluk. Mamám minden ételt cukroz, hiába kérjük, hogy ne. És hihetetlenül aggódik olyanért is, amiért nem kellene. Az embert szinte már vallatja. A nagypapám pedig nagyon agresszív, ráadásul mindenkit irányítani akar. Néha nagyon nehéz kibírni őket, de ők is egymás idegeire mennek. Nagyon sokat marakodnak. Hiába kéri őket az ember, hogy ne, hiába kéri őket, hogy ne akarjanak mindent megmondani, hiába kéri őket, hogy vegyenek vissza az édesszájúságból. Nem. Sőt, néha már azt lehet érezni, hogy csakazértis az ellenkezőjét csinálják. Igen, tudom, nekik sem lehet megmondanom, mit hogyan, de az egy egészen apró kérés lenne, hogy hadd csináljam/szervezzem a dolgaimat úgy, ahogy én szeretném, és hadd ne kelljen agyoncukrozott ételeket ennem.

Ma például az uborkasaláta volt „feljavítva”. Apu csinálta, mielőtt elment volna, de a mama édes szájának nem ízlett. Ezért gondolta, nekünk sem fog. Így megcukrozta. Nekem már a torkomat kaparta… Utána madártej volt. Büszkén meséli, hogy a fehérjehabba nem szokás cukrot tenni, de ő tett. De ne aggódjunk, csak két evőkanállal. Khm…

Aztán ők lehet, hogy másképp gondolják. :) Én már nagyon úgy vagyok vele, hogy le akarok érettségizni és irány az egyetem.

Az egyetlen dolog, ami miatt ez nem lehetséges, az a történelem. Abból még sokat kellene tanulni addig. Mondjuk, a tizenkettedikes könyv harmadánál járunk. De akkor is, ha érettségizni akarnék, mindenből kéne osztályozóvizsga, az pedig durvább, mint maga az érettségi. Most komolyan, a magyar írásbelire amúgy sem lehet tanulni. Matek középszintet írtam már 99%-ost (emeltet 73%-ost, az lehetne jobb). Szóbelikre meg úgyis újra kéne tanulni minden tételt, mert úgysem emlékszem már egyre sem. Szóval így mindent összevetve, az egyetlen dolog, ami gátol, az a történelem, mint mindig. :) Hihetetlen, mennyire utálom én ezt a tárgyat. Csak emiatt van egyébként elegem a középiskolából, ha töri nem lenne, én még maradnék, és nem akarnék egyetemre menni. De így, nagyon elvágyok… :)

Tulajdonképpen azért írom mindezt, mert tegnap fültanúja voltam egy beszélgetésnek. Az egyik résztvevő – természetesen – végzős volt. Arról mesélt, hogy minden óráról, amin utoljára vett részt, olyan felszabadulva jön ki. :) Itt volt a bolondballagás is, ami furcsa módon csak tavaly kezdődött el, mint hagyomány. (Nem is emlékszem, hogy az előző sulimban lett volna ilyen.) Sajnos hozzánk nem látogattak be, mert a magyartanár elég… hogy is mondjam… szigorú. Épp csak bedugta a fejét az egyik lány az ajtón, de határozott elutasítást kapott.

Ma pedig rendes ballagás volt. Fél nyolcra kellett volna bemenni, én kb. akkor keltem. Előbbre volt állítva a telefonom, de lemerült, én meg kicsit belefeledkeztem a felkelésbe. :) Nem volt gáz a késés, mert én voltak a harmadik, aki odaért… Érdekes, hogy itt a ballagás velejárója a héliumos lufi. Minden ballagó kap egyet az iskolától, de a legtöbben még a családtól is. Elég vicces volt az egyik srác, aki a lufik miatt nem tudott bemenni a termekbe, kézzel pedig rásegíteni sem tudott, mert ugye tele volt virágokkal.

Eddig minden évben vendégelőadót hívtak, idén azonban a tizenkettedikesek valamit nagyon elszerveztek, és nem lett semmi az egészből. De hogy legyen valami, kitalálták, hogy akkor majd a tizenegyedikesek fognak énekelni. Jó fejek nem? :) Ráadásul először úgy indult a dolog, hogy fakultatív. Utána pedig kötelezővé tették. Összesen egy rendes próba volt a ballagás előtt. Szervezés felsőfokon.

Semmi gond, végül is három óra alatt rendben lezajlott az egész. A díszítésnek szánt virágokat elhozhatta, aki akarta, úgyhogy szerintem az osztály 90%-a ma letudta az anyák napját. Meg is értem, hiszen holnap a friss virág halott ügy lesz a munka ünnepe miatt.

Érdekes dolog ez a médiaóra. Év elején még olyan filmeket néztünk, hogy azt mondtam rá, belefér egyfajta művészeti oktatásba, vagy mibe. Úgy beszéltünk róluk, mintha egy verset elemeznénk. Ja, és akkor még hetente meg volt tartva az óra.

Most? Most két hónap alatt kb. három óra volt megtartva ilyen-olyan okokból kifolyólag. És miket néztünk ebben a félévben? Diploma előtt – amiben egy ötvenes nő a férje üzlettársainak huszonéves fiát ráveszi, hogy járjanak össze kufircolni. Ja, és a srác még szűz volt. Thelma és Louise – amiben egyiküket megerőszakolja egy sötét fickó, két perccel később meg fejbe lövik azt a hapsit, majd miközben a törvény elől menekülnek, boltokat rabolnak ki, satöbbi. Édes élet – ebből csak részleteket néztünk, de az is épp elég volt. Látszólag semmi értelme nem volt a filmnek, a végén meg mindenki bedrogozott vagy olyan részeg volt, hogy fel sem bírt állni. [A rövid tartalmakért felelősséget nem vállalok, erősen sarkítottak, mert amúgy jó filmek ám!]

Most egy magyar filmet nézünk, A nyomozót. Eddig két tanórán néztük. Nagyon érdekes… Arról szól a történet, hogy van egy kórboncnok, aki egy elég zárkózott emberke. Anyja daganattal fekszik a kórházban. Pályázott egy svéd intézetbe hogy ott talán kezelik, de nem vállalták. Ekkor a semmiből felbukkant egy rejtélyes idegen, aki bérgyilkosságra fogadta fel. A fickó elvállalta – mindent az anyukáért. Túl is esett a dolgon. Másnap azonban, amikor hazament, egy érdekes levél fogadta a postaládában.

A levél küldője leírja benne, hogy kicsoda-micsoda: valójában a kórboncnok féltestvére. Az apjuk szerelmes volt a feladó anyjába: szenvedélyes, de rövid szerelem volt. Utána megházasodott, de ekkor is volt szeretője, és ettől a szeretőtől született a főhősünk. A levélben még szó van róla, hogy jó lenne találkozni, és hogy biztosan mennyire egyformák, és biztos mindkettejük életében nagy változást hozna… Persze ekkor még nem tudta, nem tudhatta, hogy a testvérét ölte meg. A nézőnek már leesik a tantusz, mert a levél felolvasása úgy van megoldva, hogy a feladó a címzettel szemben áll és beszél hozzá, korábban pedig láttuk őket együtt a gyilkosságos jelenetben.

Próbálkozik a levélben megadott szám felhívásával, de a feleség, aki a telefont felvette, elég ideges, mert nem akar több újságíróval beszélni… akik a férje halála miatt zaklatják.

A rendőrség felkeresi a boncmestert a munkahelyén. Nem gyanúsítják, azért keresik fel, mert a féltestvére. A fickó értetlenkedik egy sort, hogy a rendőrség hogy talált rá, amikor pár nappal azelőttig ő maga sem tudott a rokonságról? Ők lekezelően annyit mondanak, hogy különféle iratokból könnyen kideríthető lett volna. Na de szegény fickónak honnan kéne tudnia? Azt hiszem egyébként, hogy ennél a résznél esik le neki, hogy kit is ölt meg.

Egyelőre eddig jutottunk. Kíváncsi vagyok a folytatásra, remélem, be tudjuk fejezni. Őszintén szólva nem lepődnék meg, ha a megbízó, az a rejtélyes idegen lenne az apjuk, bár ahhoz talán kicsit fiatalnak tűnt.

Etikából a szünetre kaptunk egy házidolgozat-témát. Gondoltam, feltöltöm ide az enyémet. Volt némi segítségem WildWorld (alias Kultúrkukac) személyében, aki a legapróbb hibákat is észrevette. Ez már a javított verzió:

A döntés

Az órám halkan csipog. Ránézek, és felsóhajtok: most múlik tizenegy. Későre jár. Ideje aludni. Elfojtom az ásításomat – hogy miért, azt magam sem tudom –, majd megiszom az utolsó kortyot az esti kakaóból. Már régóta hideg. Csendesen felállok, és elindulok a háló felé.

Gondolok egyet; mielőtt nyugodni térnék, benézek az összes szobába. Mindegyik kis lurkó mélyen szundít. A kitérő után végre tényleg aludni megyek. A szobánkban egy egyenletesen hullámzó pokróccsomó jelzi, hogy a feleségem már órákkal ezelőtt túlesett ezen a ceremónián, és neki nem okozott akkora gondot álomra hajtani a fejét. Én viszont olyan éber vagyok, mint még soha. Lefekszem a puha matracra – ó, hirtelen mennyire kényelmes! –, de csak az ajtóra tudok bámulni.

Egyszerre, mintha valami gátat törnének át, a legkülönfélébb gondolatok tódulnak a fejembe. Úgy hallom a feleségem szavait, hogy azt hiszem, tényleg beszél hozzám. Miért, őt talán jobban szereted a másik kettőnél? Dehogy! Nem, nem! Nem szeretem jobban! Minden gyerekemet egyformán szeretem. Egyformán, de máshogy. Hiszen nem lehet két embert egyforma módon szeretni, de egyforma mértékben igen. Ha a legidősebb siketnéma, akkor ő több figyelmet igényel, mint az egészséges társai. Már csak ahhoz is, hogy megértsem, mit szeretne közölni, nem elég a fülemre hagyatkozni, látom kell, mit mutogat és miként próbál artikulálni. Ettől még nem fogom sem jobban, sem kevésbé szeretni őt az öccseinél.

De a kicsiket miért akarod kiszakítani a megszokott környezetükből? Nem akarom én őket kiszakítani. Ez... ez így egyszerűen nem ér, ezzel csak túl akarja dramatizálni a helyzetet. Ő akar maradni, és ezt a gyerekekre vetíti. Különben is, addig könnyebb költözni, amíg kicsik, nem kötődnek annyira. Az egyik most fogja kijárni az elsőt, igazából nem is nagyon jön ki az osztálytársaival, óvodából pedig senkivel sem tartjuk a kapcsolatot. A kisebb pedig így is, úgy is nagy változások elé néz, hiszen jön az iskola. De gondolj már bele, tavaly el kellett jönnie az óvodából, most pedig új iskolába akarod íratni a középsőt? És a kicsi? A nagycsoportot új oviban csinálja végig, utána újra kiszakadva menjen iskolába? Nem hiszem, hogy ez akkora trauma lenne, mint aminek beállítja... Ki tudja, lehet, hogy a gyerkőcök még élvezni is fogják az új környezetet, új ismerősöket és eleve az egész költözést! Meg nem is a világvégére megyünk. Ha valakit szeretnének meglátogatni a nagyvárosból, ki tudunk utazni a hétvégén vidékre. Nekünk is jó lesz egy kis felfrissülés a szürke hétköznapok után.

Komolyan azt akarod, hogy a nagyváros szennyezett levegőjét szívják a gyerekek? Még fejlődésben vannak! De nem is a belváros kellős közepére költözünk! Természetesen, ha a költözés mellett döntünk, igyekszem a kertvárosban, vagy egy parkosabb környéken lakást keresni. Ha sikerül jó környéket kifogni, olyan lesz, mintha el sem költöznénk.

Miért áltatod magad és szegény gyereket? Meggyógyulni sosem fog! Tisztában vagyok vele én is. De nem ő akart megszületni, hanem mi akartuk, hogy megszülessen. Így minden felelősség teljes mértékben minket terhel. Ha csak a nagyvárosban tudnak neki segíteni, akkor bizony a nagyvárosba kell költöznünk. A siketnéma intézet pedig pont ilyen gyerekeknek van kitalálva. Erre szakosodott pedagógusok oktatnak ott óvodától egészen a középiskola végéig. Vele hasonló srácokkal tanulhat, lehetnek igazi barátai. Ráadásul ha így nevelkedik, könnyebben fog érvényesülni felnőttkorában is. De hiszen ez az intézmény egyszerre kollégium is! Akár bent is lakhatna. Azt már nem! Nem fogom a családból kiszakítani. Amíg egy család, egy egység vagyunk, addig együtt maradunk. Összetartozunk, történjék bármi is.

És ez az új munka is... mikor fognak látni a fiaid? Többet kell dolgoznom, ez igaz. De sokkal nagyobb fizetést kapok majd. Így könnyebben választhatunk olyan lakást, ami a leginkább megfelel, és úgy általában is könnyebben fogunk megélni. Minden nap fognak látni, ugyanúgy, mint most is. Mire ők hazaérnek az edzésről, én is otthon leszek a munkából.

Akárhogyan is döntesz, én melletted állok. Bízom benned. Ásítok egyet, majd laposakat pislogva az órára nézek; lassan hármat mutat. Bízom benned... ez visszhangzik a gondolataim közt. Igen, végül is úgy a legkönnyebb, ha neki csak bólintania kell.

Húsz perccel később – legalábbis ennyinek tűnik – csörög az óra. Reggel hat van, ideje készülni. Feleségem helye már teljesen hideg. Úgy tűnik, mégsem aludt olyan nyugodtan, mint ahogy látszott. Kidörzsölöm az álmot a szememből, és elindulok a konyhába.

Várakozásaimnak megfelelően már készen fogad a meleg reggeli. Drágám tekintetében némi aggodalmat vélek felfedezni. Némán köszönünk egymásnak egy-egy puszival, én leülök, ő pedig elindul felébreszteni a lurkókat. Nem sokkal később három álmos, de kipihent szempár jelenik meg az ajtóban.

Mikor mondjam el nekik? Most? Nem, még túl álmosak, nem fognák fel. Reggeli közben? Nem, akkor mindenki az ételre koncentrál. Míg így őrlődök magamban, mindenki végez. Nem lehet tovább halogatni. Kinyögöm végre: „Család, költözünk!”

Ami ezután történik, azt csak percekkel később fogom fel. Feleségem gyengéden átölel és halkan a fülembe súgja: Tudtam, hogy jól döntesz. A gyerekek szemében valami különös izgalom és pajkos öröm tükröződik. Minden rendben van.

Szerk.: A tanár értékelése a dolgozatra:
"Hát ez csodálatos volt.
Több síkon is.
Nem féltem az ilyen, sőt a komolyabb és valós helyzetek megoldásától sem, akár egyedül akár később  szerető család apuka szerepében.
jegyet beírtam,
üdv
rtsz"

 Esik az eső, és nem lehet sehova sem menni. Tanulni nincs kedvem – pedig kéne –, az unokatesóimból pedig elegem lett egy időre, úgyhogy most itt kuksolok és blogolok.

Hajnali háromnegyed kilenckor (mondom mindezt hétórás ébredéssel) érkezett a mama húga és annak férje, szóval hozzájuk nem kellett elmenni locsolni. :) Szeretem, amikor házhoz jön az öntöznivaló. :D

Na viccet félretéve, miután elmentek, akkor a papával és az unokatesómmal „felkerekedtünk”. Az idei locsolás annyiból állt, hogy átmentünk a szomszédba meglocsolni a papa húgát, majd 2 perc autózás után a nővérem barátjának a nagymamájához értünk. Nagyon kedves néni, jóban is van a nagyszüleimmel. Sok vendéget vár mindig húsvétkor, most sem volt másként. Itt találkoztam a pofátlanság egyik újabb hihetetlen nagy mértéket felvett formájával. Az egy dolog, hogy aki ismeri a nénit, az nem eszik sokat reggelire, hogy el tudja fogadni, amit felkínál. De az már súrol egy bizonyos határt, amikor az ember eleve úgy állít be, hogy „nem reggeliztünk, hol a kaja?”. Nem szó szerint ezt mondták, de nem maradt el sokkal ettől. Komolyan mondom, kezdem néha azt hinni, hogy velem van a baj, amikor úgy gondolom, hogy az idős, nyugdíjas embereket inkább segíteni kellene, semmint kihasználni a jó szándékukat.

Miután hazajöttünk, a kis unokatesóm megérezte a pénz szagát, vagy én nem is tudom, mi történt vele. Az egy dolog, hogy locsoláskor kapott egy kis zsebpénzt – megjegyzem, az sem teljesen normális, aki már az óvodás kisgyerek markába is pénzt nyom –, de ez nem azt jelenti, hogy meg kell őrülni. Az lett a mániája, hogy pénzért ad puszit. Agyrém... Persze a mama vevő volt erre a „játékra”. Komolyan, néha már sajnálom szegény gyereket, milyen világképe fog így kialakulni.

Az édességáradatnak sem volt jótékony hatása. Az összes ebéd számára annyi volt, hogy evett két kanállal és pont. Délután pedig tömi magát a frissen szerzett csokikkal. Mondanom sem kell, nagyszüleim partnerek ebben... vagy ha nem is partnerek, de szemet hunynak felette. Újabb ékes példája, hogy alkalmatlanok – mindig is azok voltak – a gyereknevelésre.

Mozgalmas egy hét volt, az biztos. Ennek megfelelően a felét el is felejtettem, de a lényegesebb pontok azért megmaradtak. :)

Kedden túlestünk a szünet előtti nagy dolgozatírások utolsó hullámán, de így is lebeszéltük a töridogáról a tanárt. Szerdán már csak egy feleléstől kellett tartanunk a hetedik órában – feleslegesen, mert a tanár nem feleltetett. Délután kutatni mentem, ami abból állta csütörtöki alkalmat is beleértve, hogy pótolni kellett a laborfelszerelést. A kémcsőállványt kölcsönkérték, és én kaptam feladatul, hogy drótból hajlítgassak össze egy talapzatot, meg hogy úgy amúgy oldjam meg a helyzetet. Hát azt az időt, amit ott töltöttem, végig ezzel szerencsétlenkedtem el szinte. Közben szűrtem a bormintákat is, hogy legyen tiszta „lötyögénk” – ahogy a témavezetőm mondani szokta.

Szerdán enyém volt a labor. A témavezető temetésre ment, de azt mondta, szabadon garázdálkodhatok. Persze megbeszéltük, mit fogok csinálni, meddig jussak el, és honnan folytatjuk közösen. Végül is csak a lényegre nem maradt idő: a mérésekre. Azt mondta, megcsinálja, és majd értesít az eredményekről. Remélem, nem akkor próbálkozott, amikor le volt merülve a telefonom. :)

Mikor hazaértem, a tojásfestés kellős közepébe csöppentem. Újítottak a lányok: lilahagyma héjával festették remélt lila helyett barnásra a tojásokat. Jelezve, hogy mi bizony kreatív család vagyunk, ragasztópisztollyal történt a díszítés, valami kis bizsu szívecskéket ragasztgattak így fel. Alapjában véve jó ötlet, mintha csak apu találta volna ki, pedig jelen sem volt.

A szombat az aktív pihenésé volt. Délelőtt sikerült rávennem az unokatesóimat, hogy menjünk le a Duna partjára, ők füvet szedtek, hogy „legyen mibe tojnia a nyuszinak” másnap. Másfél órán keresztül sétáltunk. Délután jött a repeta, kitalálták, hogy el akarnak menni a Megyeri hídig, ami körülbelül két kilométerre van innen. Hát, elmentünk. Nem gondoltam volna, hogy bírni fogják, de bírták és élvezték. A délutáni túra háromórásra nyúlt, úgyhogy alaposan kiszellőztettem őket. Nagymamám pedig nem győzött hálálkodni, hogy tudott pihenni kicsit. Olyan történt, ami eddig még soha: a kisfiú, aki hiperaktív, kijelentette, hogy fáradt!

Ma pedig, igen, jött a nyuszi. Mindenki „csokit” (kakaós étbevonó masszából készült nyalánkságot) kapott. A gyerekek pedig megörökölték egy-egy már nem olvasott (soha nem is olvasott) képeskönyvemet, és egy kinőtt társasjátékomat. Éppen ennek avatása folyt, amikor „felébredtem” (vagyis feltápászkodtam az ágyból, magamhoz tértem, és úgy döntöttem, életjelet adok magamról és jóreggeltet köszönök mindenkinek). Mama kapva kapott az alkalmon, szóval miután megreggeliztem, rám sózta a bábuját, így nekem kellett végigjátszanom az egészet. A nagyobbikat hagytam nyerni, a kisebbikkel meg reménytelen volt, miután rálépett a „kezdd elölről” mezőre. Úgyhogy a cél előtt három lépéssel „feladtam”, hogy hadd legyen ő a második.

Délután megírtam az etika házidolgozatomat, mert azért kaptunk szépen feladatokat a szünetre, és elkezdtem törizni is, ami kb. annyiból állt, hogy végigfutottam, mit kéne tudni, és elolvastam az egyik leckét. Kétszer. Aztán végül is hagytam magam lebeszélni a tanulásról, de így csak még több marad a maradék két napra...

Egyébként a nagymamám kicsit kiakasztott. Eddig a hátam mögött próbált nekem szülinapi bulit szervezni, de most valahogy rájött, hogy ez talán rám is tartozik valamelyest. Az eddig verziókkal tisztában voltam, hála apunak, de amióta nincs itthon, lemaradt a legújabb képtelenségekről. Azt hittem, hogy a mama csak viccel, amikor azt mondja, hogy ő majd meghívja az összes osztálytársamat a suliba, hogy ott bulizzunk... de mivel nem nevetett, ezért kénytelen voltam elhinni, hogy ő ezt bizony halálosan komolyan gondolja.

Nagy nehezen sikerült elfogadtatnom vele, hogy ha majd szeretnék valamit, azt megszervezem magamnak, meg hogy különben is, nyár közepén mindenki nyaral, olyat nem tudnék szervezni, ahol mindenki ott van. Ezt már nem mondtam neki, de elvileg úgy is lehetne rendezni a dolgot, hogy külön-külön találkozom az emberekkel, amikor éppen ráérnek, nem kell mindenkinek egyszerre egy helyen tolongania. Különben sem szeretem a diszkós bulikat, jobban szeretem a kertiparti-féléket. Sajnos ezekre nem nagyon van lehetőség itt, a nagyszüleimnél. Ha pedig olyan bulit csinálnék, amire az osztálytársaim nagy része buliként tekint, akkor mindenki jól érezné magát, csak én nem, hiszen nem iszom és nem is dohányzom... Szerencsére nem mindenki vélekedik így. És különben is van két-három hónapom ezen agyalni. Már az is eredmény, hogy leállítottam a nagymamámat. Vagyis remélem, hogy leállt a dologgal.

Kénytelen voltam átköltözni erre a tárhelyre, mert a blogtér, ahol eddig írtam, összeomlani látszik, vagy nem is tudom, mi baja. Amióta új bejegyzést akarok ott közölni, egyszerűen nem működik. Nem tudom exportálni sem, hogy itt megtekinthetők legyenek az előzmények. Nem tudom azt sem kiírni, hogy elköltöztettem... De nem baj, akikről tudom, hogy olvasták, és ismerem is őket, azoknak küldök facebookon egy üzenetet, és majd belátásuk szerint cselekednek. :)