HTML

Veres Lukio

2010 szeptemberében Kaposvárról fel kellett költöznöm a nagyszüleimhez, Budapestre. Az életem ebben az időszakban több szempontból is gyökeresen megváltozott. A blog pedig arról szól, hogy boldogulok a Nagyvilágban. :) A blog nevéről egy kicsit: a veres finnül újat, frisset jelent; a lukio középiskolát, gimnáziumot. Részben szójáték is, hiszen a Veres Péter Gimnáziumba járok.

Friss topikok

  • Onkie: www.qrhacker.com/ (2012.06.05. 16:51) QR-2
  • WildWorld: Bizony bizony. :D (Én meg lassan megfejtem ezeket a kódokat.) (2012.06.05. 16:03) QR
  • WildWorld: Tanítás közben? Te jó ég... Egyébként meg nem éri meg ezen parázni, úgyse tudsz ellene semmit tenn... (2012.06.04. 16:11) Baljós fuvallatok
  • WildWorld: Úgy látom, szegény bácsi nem nagyon volt képben a telefonokkal. XD De harmadszorra talán már eltal... (2012.06.04. 15:59) Galaxis
  • Onkie: Én nem mondtam, hogy van tanulság. :) Egyébként apu szülinapja és a volt felesége névnapja is egyb... (2012.05.25. 16:44) Különös nap a mai

Gondolatok

2013.12.24. 22:28 Onkie

No, hát különös események sorozata vezetett odáig, hogy újra felfedezzem a blogomat és a benne rejlő lehetőségeket. ^^

Talán jobb, mint a napló. A naplóba sem írok bele mindent. Blog esetén még jobban szelektál az ember, hiszen azt mégis csak szélesebb körben olvashatja akárki. (Bár rájöttem, hogy én naplót is úgy írok, mintha valakinek írnám, mert ahogy visszaolvasgattam, minden új szereplőnél le van írva, honnan és mivégről ismerem. :D)

De a blog arra tökéletes, hogy az az érzésem meglegyen, hogy kiírom, kikiáltom magamból, ami zavar vagy bánt, és le van tudva. Mégsem csak én tudok róla, mert nem naplóba írtam, de mégis, hiszen talán a kutya sem jár erre.

Meg arra is jó, hogy ne a barátaimnak nyavalyogjak (mert ez leginkább nyavalygás lenne, arra meg hamar ráunna bárki), amikor úgysem tudnak segíteni, és nem is facebookra írom ki (amit különben is utálok), mert azért annyira nem tartozik mindenkire. :P

Mindent összevetve hasznos tud lenni ez az isten háta mögötti, pókhálós kis blogocska.

Úgyhogy meg is ragadom az alkalmat, és másfél év után újra kifakadok. :D Persze, ahogy illik, karácsony a téma. Szerintem többen akadnak ki ilyenkor, mint akik tényleg élvezni tudják… ez biztos a kor sajátsága.

No, kezdjük ott, hogy anyu 20-án jött haza Svájcból, és együtt jöttünk le Kaposvárra. Holnapután (26-án) megyek vissza, ami így rengeteg idő, de az már egy másik történet, hogyan s miért alakult így.

Szóval a mai nap. Keltem, ahogy keltem, ez valahol az én saram is (bőven elmúlt fél három is, amikor sikerült elaludnom, és fél kilenckor kelés volt), de annak rendje és módja szerint időre összekészültem. Megbeszéltük, hogy legkésőbb kilenc előtt öt perccel indulunk, mert anyu akart még venni csillagszórót, meg előrendeltünk pékségből kenyeret meg egyebet (eszperente, hehe). Jó, kicsit később lettem kész pár perccel, de felöltöztem, minden, anyu rámnéz, rámförmed: te meg mit csinálsz? Hát mondom, elvileg indulunk… de hát ő még nincs kész. Na, ezzel nem tudtam mit kezdeni, én kérek elnézést, hogy tartom magam a megbeszéltekhez. :D

Na sebaj, addig kinyitottam a kaput, beindítottam a kocsit, stb. Végül anyu is elkészült, és nekiállt letakarítani a párát az ablakról. Én nyújtottam a kezem, hogy ha már nem találtam meg a törlőkét, akkor most átvenném. Erre megint rámförmed, hogy ha magamtól nem jut eszembe, akkor legalább venném át (ezt előtte kétperces nyögdécselés és „ezkellazénkezemnek” panaszhangok előzték meg). Hát bocsánat, hogy nem tudom, hogy hol tárolja az ablaktisztítót, ha már vagyok olyan gyökér és harmadszor is megbuktam forgalmi vizsgán és számomra még nem aktuális az ilyesmi… Ja, és hogy lehetett volna annyi eszem, hogy ezt megcsinálom, amíg elkészül. Igen ám, de addig én inkább elkezdtem befűteni a kocsit, kinyitni a kaput, stb. Plusz, ha meg elkezdtem volna törölni az üveget, akkor vagy az van, hogy ne úgy, inkább emígy, vagy az, hogy ne sürgessem már ennyire. De ha ezt a rémképzetet nem is veszem figyelembe (mert persze nem biztos, hogy ez lett volna, de ismerem anyut…), akkor is igaz az a szituációra, hogy bármit csinálok, úgysem jó.

Jó, ablakok letörölve, látni már lehet, adom anyunak a törlőt, beteszi a kocsiajtóba, és csukja az ajtót… Igen ám, de én nem egyenesedtem fel egészen, így az ajtónak pont a sarka, az a hegyes része talált el a fülem alatt. Mit ne mondjak, jól bírom a fájdalmat, de ez igencsak fájt, be is duzzadt, meg kékült-lilult, szóval van egy szép szilvám. Semmi bocsánat vagy ilyesmi, amikor beszálltam a kocsiba…

Vásárlási körök lefutva (persze nem lehet egyszerűen, én azért próbáljam meg a pékségben nem kérni azt a négy kiflit, amit megrendeltünk… hát, nem próbáltam, nem is lehetett volna…). Utána csak annyi kérésem volt, hogy ugorjunk be Attilához, a volt edzőmhöz, mert tegnap beszéltünk telefonon, és mondta, hogy délig még dolgozik, benézhetek. No, hát anyu nem bírta ki, kb. öt perc után bejött, onnantól meg ő beszélgetett, és hiába szóltam bármit is, hamar visszavette a beszélgetés fonalát.

No, sebaj, indulás a nagynénémhez. Kiszálltam a kocsiból, vártam anyura, majd szólt, hogy hát ő nem jön, de én azért ne beszélgessek sokáig. Felcsöngetek. Nem kellett volna. Egyből utánam kiabál a kocsiból, hogy mi a fenét csinálok, de hát hogy ő mondta, hogy kóddal menjek be… (Így utólag tényleg mondta reggel, de nekem ébredés után azt is lehet mondani, hogy zöld a hold és lila elefántok hullnak az égből, arra ugyanúgy egy derűs „aha, oké” lesz a válaszom, mert nem igazán jut el mélyre.)

Na mindegy, túléltük a délelőttöt. Ezek amúgy mind apróságok lennének. Még az sem verte ki a biztosítékot, hogy ebéd után befeküdt a helyemre aludni, mert hadd aludjon, utána ledőltem én is.

Az én problémáim ott kezdődtek, amikor a karácsonyi vacsora közben ötpercenként állt fel és ült a facebook elé, hogy megnézze, most épp miért prüttyögött. Persze arra hivatkozott, hogy csak a zene miatt megy oda, de akkor nem maradt volna előtte addig… Meg hát csak ő ragaszkodott valamiért a zenéhez a kaja mellé.

Most is, este tízkor, amikor e sorokat írom, itt van egy srác. Nem rokon, max. haver. Az a srác, aki ha látszólag is, de tevékeny szerepet kapott szüleim szétválásában. Huszonéves, de anyu odavan érte. Lelki társak, ahogy mondani szokta. Lehet, hogy bennem romlott el valami, de hadd kérdezzem meg így költőien, miért szenteste kell itt lennie? Az nem a családoké? A legrosszabb, hogy nem tudom, kit hibáztassak. A srácot, hogy ilyen pofátlan, vagy anyut, hogy ennyire nem tiszteli a karácsonynak azt a nagy szellemét (amit így vagy úgy, de ő szokott felhozni, ill. hangoztatni)? (Nem, ez nem spontán beugrás volt, előre lebeszélt.)

No jó, kipuffogtam magam. Az események margójára még csak annyit, hogy az még picit nem esik jól, hogy anyu nem tudja a ruhaméretem… Az L-es cuccok lógnak rajtam, nekem zömében M-es holmik jók. De azt is mondtam neki, hogy nélkülem ilyesmit ne nagyon, mert méret, meg stb., de ez most nem is lényeg.

De erre nem is panaszkodom már, kimosom 60°C-on, talán kicsit összébb megy (bár a cetli szerint kibírja). Amúgy jó minőségű meg színű meg minden, csak ne lenne egy leheletnyivel nagy rám. :/ Amúgy tényleg örülök neki, na.

Ezen kívül kaptam némi zsebpénzt, csokit a néniéktől, akit anyu ápol, meg alsónadrágot, mert az mindig kell. :D

Na jó, mára elég lesz ennyi, blogújraindítónak ez is megteszi. A korábbiak komor hangulatához abszolút passzol. ^^

Szólj hozzá!

Harmadik negyed

2012.06.10. 00:02 Onkie

Bizony, már letudtam mind a négy írásbelit, és tegnap óta túl vagyok két szóbelin is.

Angollal kezdtem csütörtök fél kettőkor. Nem jött el az elém beosztott lány, úgyhogy én kezdtem a felelést. Három pontért mentem, hogy meglegyen itt is a minden vizsgarészben kötelező 10%-os teljesítmény (már kettővel meglett volna a 60%, azaz a nyelvvizsga). Vicces volt, mert pont ráláttam az egyik vizsgáztató pontozólapjára, és amikor beírta az első feladat első részéhez a szép kerek hármast, egy pillanatra kikapcsoltam. Ez azért volt kellemetlen, mert közben a másik vizsgáztató kérdezett, és muszáj volt visszakérdeznem. Közben pedig azon járt a kis buksim, hogy felállok, megköszönöm szépen a lehetőséget, és angolosan távozom. De, gondoltam, egye fene, ha már ilyen kedvesen mosolyognak, nem szívatom meg őket jegyzőkönyvírással. Idő közben meg is feledkeztem a pontozólapról, és hogy milyen jó kilátásom nyílt rá, de ez jobb is volt így. A felelet után tényleg tök véletlenül pillantottam megint rá, és egy szép huszonhármas díszelgett ott (a maximális harmincból). Ha kiegyeznek huszonhárom pontban, az azt jelenti, hogy van egy 74%-os emelt angol érettségim. (: Álmodni sem mertem ilyen jóról, úgy 64% körül saccoltam, mikor beadtam a jelentkezést.

A témáim nem voltak az álomtémáim, de nem is a legrosszabbak. A társalgási feladat az elektromosságról szólt, ilyen kérdések voltak, hogy mennyire fontos napjainkban…? Mi történne, ha egy napra elmenne az áram…? El tudom-e képzelni nélküle a reggelemet…? Az a kérdés, amire vissza kellett kérdeznem, valami direkt elektromosság nélkül élő közösségekről szólt (nem törzsekről, külön rákérdeztem)… hát, mondtam valamit, hogy szerintem miért nem használják, aztán kérdezték, hogy nem hallottam róluk, mondtam, hogy nem, és akkor mentünk tovább. A vitaállítás olyasmit mondott, hogy előbb Magyarországot kell teljes mértékben felfedezni, és csak utána kellene külföldre utazni. Sokat tanakodtam (legalábbis amennyit a fél perc megengedett), és végül ellene érveltem. Mondtam ilyet, hogy a látókör szélesítésére jó, megismerni másik népek kultúráját, de ahhoz is fontos, hogy teljes képet kapjunk a magyarságról, pl. az erdélyi magyarokról – ahhoz pedig külföldre kell menni sajnos. Aztán előhozakodtak a környezettudatossággal, én meg mondtam, hogy akár biciklitúrát is lehet szervezni Bécsbe, az pedig semmit nem szennyez. A képleírásos rész az oktatásról szólt, volt rajta kép ovis csoportról, egy (talán) középiskolai tanóráról meg egy egyetemi előadásról. Beszéltem róluk, de nem sokat. Minden képről elmondtam, hogy mi van rajta, miért fontos, ilyesmi, aztán egy utolsó mondatot arról, hogy szerintem gond van az oktatással, mert versenyközpontú, ez pedig stresszes a gyerekeknek, ami pedig fizikálisan és mentálisan is ártalmas. Viszont nem kérdeztek – pedig szerintem azért többet várhattak volna…  Lehet az is, hogy a többi vizsgarésszel elment az idő, és tartani akarták a húsz percet (mondjuk kell is nekik a jogszabály szerint, de fene se nézte közben az órát).

Tegnap a matek volt a soros. Jó tételt húztam (húrnégyszögek, érintőnégyszögek, szimmetrikus négyszögek), csak rossz feladat volt hozzá. Illetve nem is volt rossz, csak geometria és bizonyítás egyszerre nagyon rossz párosítás, és nem jött a kezdőötlet. (Plusz rossz szögeket vizsgáltam, azokon nem látszódott, aminek látszódnia kellett.) Viszont amint segítettek a vizsgáztatók, már gördülékenyen ment, csak ez három pontomba került. Szerintem sokkal többet nem is vonnak le, mert a felelet többi része meggyőző volt, és utólag megnézve semmi fontosat nem hagytam ki. Osztálytársam jött utánam, ő végighallgatott, és elcsípte az értékelésemet is, azt mondta, 31-32 pont között vacilláltak… Nagyon remélem, hogy a 32 mellett döntenek. (:

A feladat egyébként így emlékezetből: adott A, B pontra, mint átmérőre kört rajzolunk (ennek középpontja legyen O) és a köríven egy A-tól és B-től különböző P pontot kijelölünk. Legyen O1 pont az AOP háromszög körülírható körének középpontja, valamint O2 pont az OBP háromszög köré írható kör középpontja. Bizonyítsa be, hogy O1OO2P négyszög húrnégyszög!

 

És hogy jó öreg Murphy barátunkról se feledkezzem meg: szerdáig jó idő volt, néha szinte fáztam, de nem bántam, az ellen könnyebb védekezni, mint a meleg ellen. Csütörtökön és pénteken, amikor hosszú feketében kellett lennem, kánikula volt, ma pedig jött a lehűlés. Ez az én szerencsém.

Szólj hozzá!

Címkék: vihar meleg angol matek vizsga hideg érettségi matematika kánikula

Az utolsó tétel után

2012.06.06. 21:46 Onkie

El sem hiszem, hogy ez a pillanat is eljött, de végre végeztem a huszonöt emelt matek tétellel. :) Nem mondom, hogy mindet tökéletesen tudom, viszont egy 80%-os szóbelihez elég lesz szerintem – ekkor 85%-os lenne a teljes matek érettségim, amivel az írásbeli tükrében meg is elégednék.

Szólj hozzá!

Némi önmarcangolás és öröm

2012.06.05. 11:07 Onkie

Úgy döntöttem, hogy amit aznap nem írok le a blogomba, azt csak akkor fogom később pótolni, ha életbevágóan fontos… nem vagyok én időmilliomos, hogy minden rezdülésemet leírjam… :)

 

Ma volt az érettségi dolgozatok megtekintése a suliban, bár az eredmények nagy részét tudtam (vagy legalábbis sejtettem), azért mégis csak a hivatalos úté a végső szó…

Történelem: 82,5/90 ~ 83/90 pont a kerekítés miatt = 92%

Azt kell mondjam, meg vagyok elégedve. Érettségi előtt a törire a legoptimistább számításom is 85% körüli volt, és most úgy tűnik, ebben a vizsgaidőszakban ez a legjobb írásbelim. Persze így utólag voltak benne nagy hülyeségek, de az elvárásaimat messze felülmúltam.

Mondjuk az olyanok miatt, ahol a jót átjavítottam rosszra, vagy nem jól értelmeztem a feladatot, igencsak haragszom magamra, viszont az esszés résznél összesen egy pontot veszítettem, ami nagyon meglepett – és persze nagyon örülök is neki.

Hibátlan szóbelivel (ami mondjuk úgysem lesz) 95%-os is lehet, ami nagyon vicces lenne, tekintve, hogy utálom a törit. :D

Magyar: 90/100 pont = 90%

Mivel humán tárgy, itt is csak 85%-ig merészkedtem az optimista becslésekkel. Még a vizsga után sem reménykedtem a 90%-ban, a szövegalkotásomnál úgy voltam, hogy vagy nagyon kineveti a tanár, vagy nagyon tetszeni fog neki. „Isteni magasságokba” emeltem ugyanis Karinthy kis Steinmannját, teletűzdeltem bibliai és krisztusi asszociációkkal, és az egészet ennek tükrében írtam.

A szövegértésben volt egy-két hiba, amit azért kár volt elkövetni, illetve a szövegalkotásban egy fájó helyesírási hiba: novellábban. Persze mondhatnám, hogy én a novellánál is novellábban értelmeztem a feladatot, de attól még nem fog létezni ilyen szó. :D Nem is értem, hogy tudtam megkettőzni azt a betűt.

Matematika (emelt): 100/115 pont = 86%

Vizsga után nagyon ki voltam akadva. Bepánikoltam, kifutottam az időből, elkezdtem egy olyan feladatot, amiről azt hittem, hogy menni fog, mert órán egyszer egy ilyen már kijött… de nem. Az utolsó fél órában kezdtem bele egy másikba, és bár elkapkodtam, szerintem még mindig több pontot gyűjtöttem vele, mintha az eredetit értékeltettem volna.

Ettől eltekintve voltak még szörnyű hibák. Ha feladat azt mondja, hogy 50 pohárból választunk 10-et, én pedig következetesen 5 poharat választok, akkor azon nem lehet segíteni. Vagy amikor számtani sorozat helyett mértanival számolok – mert amúgy túl egyszerű lett volna. És az se semmi, amikor 2×2×3!=11. Nem is értem, eleve párosnak kellett volna lennie…

Viszont egy szavam sem lehet, a javító tanár nagyon jószívűen pontozott. Egyedül magamra voltam mérges, de már azon is túltettem magam. A teljes érettségi csak a maximális pontszámú szóbelivel lehetséges – amire itt sem látok sok esélyt.

Angol (emelt): 88/120 pont = 73%

Ennek nagyon örülök. Sokkal rosszabbra számítottam. Sokkal jobb vagyok angolból, mint hittem volna. És így már csak 2 pontot kell szereznem a szóbelin, hogy megkapjam a nyelvvizsgát, annyit pedig csak összeszedek a 30-ból.

A vicces az egészben az, hogy teljesen máshogy sikerült, mint a próbák. Az íráskészségem 28/30 pontos lett, ami gyakorlatilag a csodával határos. A hallás utáni szövegértés pedig a sikerszámom volt eddig, most 16/30 ponttal ez lett a legrosszabb. A nyelvtan volt, ami eddig mindig csak lehúzta, most az írás után az lett a legjobb: 23/30 pont. A szövegértésen is felülmúltam magam, általában kétharmados találatokat hoztam, így a 21/30 pont szintén meglepett.

Szólj hozzá!

Az élet apró örömei

2012.05.30. 14:16 Onkie

„Szeretem a jó híreket így korán reggel.” Ezt szoktam mindig mondogatni helyzettől függően őszintén vagy szarkasztikusan, napszakra való tekintet nélkül. Ma azonban objektív mércével is teljesen jogosan használtam ezt a szófordulatot.

Tegnap este az osztály facebook csoportjában felröppent a hír, hogy az emelt érettségik eredményét a titkárságon meg lehet kérdezni. (Kicsit sajnáltam, hogy nem délelőtt szóltak róla, amikor bent voltam.) Mivel nem bírtam magammal, és mivel úgyis kellett bérletet vennem Békáson, ezért elbringáztam reggel: fél nyolckor indultam. Nyolckor pedig már tudtam is az eredményeimet.

A matekon a vizsga után nagyon kiakadtam, pánikoltam, nem volt időm befejezni, stb., úgyhogy olyan hangulat lett úrrá rajtam, hogy már a 80%-nak is örülni kell. Ehhez képest 100 pontot kaptam a 115-ből, tehát 86%-os az írásbelim. Jobb, mint amire a dolgozat után számítottam, viszont rosszabb az eddigi próbaérettségijeimhez és a saját elvárásomhoz képest. Nem az bosszant, hogy emiatt lecsúsznék a megjelölt helyről, hanem az, hogy tudom, hogy ennél többre vagyok képes, csak volt egy rossz napom, és ez fog belekerülni a bizonyítványba… De nem baj, valószínűleg nem egy ilyen élményem lesz még, sőt amennyire hinni lehet az egyetemekről szóló rémmeséknek, nem mindig csak a tudásomon fog múlni az eredmény, így nem is feltétlenül lehet majd következni egyikről a másikra. A vicces még az, hogy csak egy 100%-os szóbelivel érhetném el a 90%-ot, aminek kicsi az esélye, hogy összejön. Ha pedig kellően jól szerepelek magyarból és történelemből is (mindkettő írásbelim 90% körüli), akkor a bizonyítványomban a matek lesz az egyetlen, amin nyolcassal fog kezdődni. Pedig mondhatni, „szakterületem” a tárgy. :)

A másik örömhír az angol érettségi volt. 73%-os lett az emeltem, ami azt jelenti, hogy szóbelin elég lesz csak 2 pontot összeszednem és megvan a teljes vizsgára a 60%, ami egy középfokú nyelvvizsgát jelent! Így végre ezen is túl leszek, és még vizsgadíjamba sem került. Külön öröm, hogy én leszek az első nyelvvizsgás a családban.

Bár a Telenornál még ma sem sikerült semmit elintézni, történt még egy vidító dolog. Auchanból hazafelé bringázva két fiatal megállított minket apuval (mert vele mentem az áruházba), és adtak ingyen Győri Édes Jó reggelt!* kekszet. Vicces volt a szituáció, de örültünk is neki.

 

*Egy sztori: még a kaposvári iskolámban egyik angol órán lefordítottam „Sweet Good Morning from Győr”-re a nevét. A tanár először nem értette, aztán nem kapott levegőt a nevetéstől. Ráadásul azt hitte, mindezt komolyan gondoltam, de aztán leesett neki, hogy előre megtervezett merénylet volt. :)

Szólj hozzá!

Rendes kerékvágás

2012.05.29. 23:42 Onkie

Nem mondom, hogy nem volt mozgalmas a mai napom, de azért nem volt vészes sem. :) Röviden csak annyi történt, hogy bementem a suliba matek konzultációra, utána rohantam bankba (pénzt tenni a számlámra és az értesítési címet módosítani – hiába volt megadva a budapesti címem alapból, Kaposvárra küldték az összes levelet), majd a Telenorhoz, ám itt nem voltam túl sikeres. A rendszer még nem állt fel, így nem tudtam semmit sem elintézni, de talán majd holnap. A délutánom pedig matektétel-tanulással telt – a tervezett öt helyett csak négyet sikerült legyűrnöm.

Szólj hozzá!

QR-2

2012.05.28. 18:21 Onkie

2 komment

QR

2012.05.27. 16:34 Onkie

1 komment

Címkék: kód tanulás érettségi szóbeli qr

Baljós fuvallatok

2012.05.26. 22:46 Onkie

Azt hiszem, kezdek paranoiás lenni. Félek.

Az utóbbi pár hónapban kicsit elkezdtek sűrűsödni a halálesetek körülöttem. Több ismerősöm, és rokonom is halt meg február óta, legutóbb pedig az iskola egyik tanára hunyt el tanítás közben.

Ma pedig a kék metrónál a lépcső tetején volt egy fekete zsák, belőle két kikandikáló cipő, valamint a helyszínen voltak a mentők és a rendőrök is. Ha minden igaz, egy hajléktalan halálozott el.

 

Egyre jobban félek attól, hogy a következő mér tényleg egy olyan ember lesz, aki nagyon közel áll hozzám.

1 komment

Galaxis

2012.05.25. 16:44 Onkie

Ma a Telenornál „őrült akció” volt, 20-50%-os árleszállítás, mert holnap abszolút nem lesz elérhető a rendszerük, mert újat telepítenek. Ezt kihasználva gondoltam úgy, hogy mivel a régi telefonom már úgyis használhatatlan (az egyetlen rendesen működő funkció az mp3 lejátszó volt benne), beújítok egyet.

Tegnap már váltottam kártyásról előfizetéses felhasználóvá, nagyjából 2.500 forint a havidíj, de ennyit le is fogok beszélni szerintem. Így viszont ma a készülékem nem 32.000, hanem csak 10.000 forintba került. Samsung Galaxy Gio-t néztem ki magamnak. Választhattam volna „jobbat” is, de leginkább csak a kamerában (ha nagyon akarok fényképezni, ott a fényképezőgépem, alkalmi fotóra meg jó a beépített is), méretben (nekem megteszi ez a kisebb is, jobban kézre is áll), és belső memóriában tértek el (úgyis vettem volna memóriakártyát). Szóval nem a legújabb, legmodernebb készülék, de nekem megteszi. Ráadásul kaptam „meglepetéskártyát” is 400 forintért, ez egy SIM-kártya, amin 3 hónapig ingyen elérhető a net (100 MB adatforgalomig), és 600 forint lebeszélhető.

Tegnap apunak is néztünk telefont. Mivel neki semmi más nem kell, csak annyi, hogy ütés- és vízálló legyen (a szobafestői és úszómesteri munkái miatt), ezért ő egy Samsung GT-B2710-et választott. Ezt viszont csak úgy tudtuk akciósan megkapni, hogy az én nevemre vettük, ugyanúgy számlás előfizetésre. Új száma lesz, de szerintem nem bánja.

Ma vettem meg mindkét készüléket, ami amúgy szerintem nem lett volna hosszabb fél óránál, de mivel mindenki ki akarta használni az „őrült akciót”, nagyon le volt terhelve a rendszer. Két órán át ültem ott, mert minden funkció lelassult. De azt hiszem, megérte.

Apu még nem tudja, de a telefont szülinapjára fogja megkapni tőlem (kedden lesz). Nem lesz meglepetés, esetleg csak az, hogy nem kell kifizetnie. :) Úgyis ő fizeti a mai telenoros akció többi részét, mert a ballagásomra ígért 10.000 forintot szántam a telefonra.

Az androidos készülékhez járt még egy 2 GB-os memóriakártya. Ezt már bele is csempésztem apu telefonjába (mivel vettem magamnak egy 8 GB-osat). Így majd tud zenét vagy rádiót hallgatni, és nem fog annyira unatkozni munka közben.

Valamiért ha Telenorban járok, az nem történhet meg valami slusszpoén nélkül. Íme a mai: ügyintézés közben bebattyog egy bácsi, és megkérdezi, hogy ugye ez az üzlet a „harmincas”? Az ügyintéző nő felvilágosította, hogy nem, ez a „húszas” szolgáltató. A bácsi következő kérdése az volt, hogy hol találja a Vodafone-t. Mindezt fapofával adta elő, de az ügyintéző és én is pókerarcot vettünk fel – mondjuk a várakozás miatt egyikünknek sem lett volna sok kedve nevetni.

1 komment

Címkék: telefon szülinap ballagás samsung ajándék várakozás telenor galaxis apu galaxy

Különös nap a mai

2012.05.24. 23:30 Onkie

Különös nap a mai. Reggel, amikor felkeltem, azt hittem, csak azért lesz szokatlan, mert sok esemény tódul egy napra. Történetesen ma két, hozzám nagyon közel álló személy ünnepli a születésnapját, de ha ez nem lenne elég, a nővéremet is ma köszönthettem névnapja alkalmából. Mindig elgondolkozom azon, hogy ezek az egybeesések mennyire szándékosak. Mert mint tudjuk, véletlenek márpedig nincsenek.

A Telenornál pedig sikerült kötnöm egy roppant előnyösnek ígérkező üzletet. Ha minden igaz, ezt holnap fogom megpecsételni. A poén a történetben az volt, hogy az ügyintéző – maga előtt tartva a diákomat, a személyimet és a lakcímkártyámat – megkérdezte, hogy hány éves vagyok.

Ha ez nem lett volna elég, délután csörgött a telefonom, egy ismeretlen számról hívtak. Nem mindig szoktam felvenni, de most kíváncsiságból megtettem. Elsőre már az gyanús volt, hogy a telefonom, félretéve eddigi kedvenc hobbiját, nem döntött úgy, hogy leteszi magát, és nem kellett visszahívnom magyarázkodva a fickót.

Egyébként ez egy olyan hívás volt, amire már nagyjából négy hónapja vártam, és tulajdonképpen le is tettem róla. Családfakutatással kapcsolatban küldtem egy levelet egy feltételezett rokonnak. Bár a beszélgetés során nem jutottunk előbbre – pedig negyed órán át társalogtunk –, azért annyiban megegyeztünk, hogy elküldi e-mailben az elérhetőségeit, és ott folytatjuk a további információcserét. Azért remélem, erre nem újabb négy hónap múlva kerül sor.

Mindent összevetve én ma úgy éreztem magam, mint akinek szüli- és névnapja van egyszerre. :)

2 komment

Címkék: telefon nap szülinap szerencse különös véletlen névnap telenor ügyintéző családfa

Időutazás

2012.05.23. 12:10 Onkie

Érdekes érzés úgy felállni az ebédlőasztaltól, hogy a konyhai óra delet mutat, majd az emeletre érve rádöbbenni, hogy valójában még csak háromnegyed tizenkettő van. :)

1 komment

Címkék: utazás konyha óra idő ebéd

Megtörik a csend

2012.05.22. 23:29 Onkie

Hogy telik az idő…! Kis híján egy év eltelt az utolsó bejegyzés óta. Így nem is nagyon tudom ott folytatni, ahol abbahagytam.

Furcsa volt úgy bele-beleolvasni egyik-másik bejegyzésbe, hogy tudom, mi minden történt azóta, így az még furcsább volt, hogy mi minden maradt változatlan. Bár ez utóbbi talán inkább elkeserítő.

Szívesen leírnám az utóbbi év történéseit, de akkor napokig mást sem csinálnák valószínűleg, mint pötyögnék. A változatlan dolgokról pedig úgy gondolom, elég szó fog még esni, mert nem sok esélyt látok rá, hogy megváltozzanak… Szóval úgy gondolom, hogy ha már folytatom a bejegyzés-gyártást, akkor a legcélravezetőbb az in medias res technika lesz.

2 komment

Címkék: blog emlék bejegyzés csend megtörik

Elég

2011.08.01. 19:29 Onkie

Elegem van. Abból, hogy a világ a feje tetejére áll.

Akik eddig közel álltak hozzám, azok elutasítanak. Az egyikkel két hétben egyszer találkozom, akkor is kb. fél órára, a másik vígan kanadázgat, a harmadiknak meg mindig akad fontosabb dolga, ha épp véletlenül egy városban tartózkodunk (ami nem túl gyakori).

Persze ha az a kérdés, ki a hibás, mindig én kerülök ki, mint a szerep betöltője. Én tehetek róla, hogy ha két héten egyszer itthon van egy napot, és nem mondja előre, hogy mikor, akkor épp programom van, az agyba-főbe Kanada-téma is voltaképpen miattam történik, az én érdekemben (ami stimmelhetne is, csak épp a logikát nem látom abban, hogy miért is az én érdekemet szolgálja, ha magamra hagynak fél évre), és persze még én „húzzam meg magam”, ha inkább cipőt vásárol az illető, mint velem találkozik. Persze ő játszhatja az elérhetetlent, de én nem „játszhatom” a sértődöttet.

Szóval a hozzám eddig közel álló(nak hitt) emberek eltaszítanak maguktól. És a lista csak bővül, sajnos. Tulajdonképpen egy szó nélkül tudomásul venném az egészet, ha legalább látnék rá reális okot. Így viszont abszolút nem értem az egészet, hogy miért érdemlem, miért kapom mindezt.

Hogy egyenesbe állítsuk a mérleget, a másik oldalról viszont sok pozitívumot tudok felsorolni. Sikerült közelebb kerülnöm olyan emberekhez, akikkel eddig nagyon távol voltunk egymástól… és ezen én vagyok a legjobban meglepődve. Nem rajtam múlt. Én eddig is magamat adtam, és úgy tűnik, ezt sikerült felismernie másoknak is.

 

Úgyhogy most nem tudom, mit gondoljak. Keseregjek azokon, akiknek már „nem kellek”? Harcoljak még értük – még akkor is, ha reménytelennek tűnik? Felejtsem el, hasonlóan, mint ők engem? Na, ez az, amire nem vagyok képes, még hetekig, hónapokig képes vagyok rágódni rajta. Örüljek azoknak, akikkel javul a viszonyom? Vagy ne merjem elhinni, hogy ez tartós állapot lesz? Vagy ragaszkodjak mégis inkább hozzájuk, a régiek helyében?

„Kígyó és angyalszív, mindkettő bennem tombolt, kétségek kínoznak…”

Szólj hozzá!

Címkék: család hangulat elég csalódás eltaszítás

Kaposváron

2011.07.31. 23:29 Onkie

Legutóbbi írásom kicsit kurtára sikerült, mert nem volt sok időm a boncolgatásra. Utána pedig időm és/vagy lehetőségem nem volt írni egy ehhez hasonló kifejtést.

Az ominózus bejegyzés előtt pár perccel beszéltem anyuval. Közölte, hogy fél órán belül a ház előtt lesz, legyek kint. Nos, tény, hogy készültségbe tettem magam, de nem volt kedvem tényleg ki is menni a szakadó esőben.

Nem szaporítom tovább a szót, végső soron az lett a történet vége, hogy még aznap levitt magával Kaposvárra. Illetve átnyúlt a másnapba. Mert azzal nem számolt (újfent), hogy nekem megvan a magam kis élete, így a kutyám az állatorvosnál volt, épp „műtötték” (kiszedték a toklászát), és este kellett visszamenni érte. Én amúgy is úgy terveztem azt a napot, hogy állatorvos után ágynak dőlök, mert nagyon álmos voltam… hát nem így lett, ugyebár. Szóval fél egykor értünk „haza”. Én azonnal bezuhantam a rögtönzött ágyamba, de persze el nem tudtam aludni, mert anyunak még fontos volt ellenőriznie a „sajtóját”, vagyis az emaileket, facebookot, Skype-ot. Mivel a lakrész kiképzése olyan, hogy a számítógép abban a „szobában” van, ahol én próbáltam aludni, ezért meg kellett várnom, amíg végez a nem-várhat-holnapig-ügyeinek csekkolásával.

Anyuval való harmonikus kapcsolatomra való tekintettel, valamint hogy a rózsás helyzet ne harapóddzon el még jobban, igyekeztem nem túl sok időt otthon tölteni. Többé-kevésbé sikerült is.

Kedden a délelőttöt a nagynénéméknél töltöttem – néztünk régi fotókat, nekem nagyon tetszettek. :) Annak ellenére, hogy a legtöbb mosolygó arccal sosem találkozhatok már. Délután pedig a barátaimmal találkoztam a városban… pontosabban a két ügyeletessel, aki otthon tartózkodott. Végül pedig érdekes szituációba keveredtem: olyan személlyel maradtam kettesben, aki engem ismert, de fogalmam sem volt, hogy ki is ő. Bár az kiderült, hogy amíg Kaposváron laktam, évfolyamtársak voltunk, de se a neve, se az arca nem rémlett.

Szerdán anyunak sikerült kiprovokálnia, hogy elmondjam neki (ezredszer is), hogy a teli szájjal való beszélést az egyik legnagyobb fokú tiszteletlenségnek (ha úgy tetszik, bunkóságnak) tartom, különösen akkor, ha a beszédpartneremről tudom, hogy őt nagyon is zavarja, sőt, kétszer is megkér rá, hogy inkább nyeljem le a falatot, mielőtt megszólalok. (Na ez a mondat kicsit hülyén lett megfogalmazva, de azt hiszem, a lényeg érthető.) Erre megkaptam, hogy én ne beszéljek tiszteletlenségről, meg hogy ő már képtelen változni. Hja, ilyen hozzáállással tényleg. Nem is akar. Sebaj, többször nem hagytam magam felidegesíteni vagy provokálni – pedig tényleg nagyon igyekezett.

A kirohanásomért „megkaptam a magamét” délután. Nagynénémmel és az unokatesómmal menünk ki Somogyvárra, a bencés apátság romjaihoz. Egész úton szekált, hogy kellene (vagy kellett volna) öltöznöm az útra, ez nem jó, az nem jó… de nem reagáltam, így abbahagyta. Azért elemében volt, a nagynénémet is nekiállt bosszantani. Mindennek tetejébe, úgy intézte, hogy elkéssek a délutánra megbeszélt találkozómról.

Az előre beígért nagy lelkizést pedig addig tologatta, amíg már nem volt hová. A hazaúton tört rá a nagy megbeszélhetnék. Örülök, hogy már eddig eljutott, de azt hiszem, már „késő mindezt újra átgondolni”. Ha korábban nem érdekelte, miről mit gondolok, ne most kezdje el.

Visszatérve. Az ugráltatásokon és teliszájas beszédeken felül még azt is el kellett viselnem, hogy egész egyszerűen nem volt hajlandó kimenni arra a pár percre, amíg elszív egy cigit. Még akkor sem, ha én ott voltam, amikor aludtam sem, de még a kocsiban is dohányzott. Azért ennyire semmibevenni engem nem kis teljesítmény. Legközelebb megmondom neki, hogy csak akkor leszek hajlandó ott aludni (az „elmenni hozzá” talán kicsit durva lépés lenne… de van esélye), ha nem cigizik az orrom alá, és nem beszél teli szájjal. Az első esetnél pakolok és megyek a nagynénémhez, vagy nézek egy vonatot.

Sajnos arról nem írhatok, hogy került Pestre, és miért kellett újra feljönnie, mert megígértette velem, hogy nem beszélek róla, és én – vele ellentétben – tartom, amit megígérek.

Lenne még mit írnom, de kicsit összezavarodtak a dolgok a fejemben a kocsiban való „lelkizés” óta, és egy huzamban azt hiszem, ennyi is elég volt.

Szólj hozzá!

Címkék: barátok somogyvár nyár anyu rokonok kaposvár rom apátság családfa

Előszél

2011.07.24. 19:17 Onkie

Legszívesebben most azonnal világgá mennék. De még várok... ha majd többet tudok, mindenről részletesen beszámolok.

Szólj hozzá!

Címkék: anyu sejtés előszél

Mennyország tourist

2011.07.17. 07:20 Onkie

Nagyon kalandos úton bukkantam egy blogra, név szerint az  (jobbra is kilinkeltem). Történt ugyanis, hogy ma (vagyis tegnap) nem kellett mennem dolgozni, mert szünnap volt, de az éjszakai ritmus azért megmaradt, fél kilenckor keltem. Próbáltam mindenfélével elfoglalni magam, csináltam ezt-azt, de nem volt épp a legtartalmasabb. :) Aztán amikor sokadszorra tévedtem a facebook-ra, látom, hogy a harmad-unokatesóm lájkolt egy blogot. Muszáj voltam megnézni. Ez volt az Újragondoló. Nagyon jó – elgondolkodtató – írások vannak rajta, olyan stílusban tálalva, amit én személy szerint nagyon szeretek. :)

Az egyiket pedig nem bírom ki, hogy ne másoljam be:

– Jó napot kívánok! Kérek egy diák-retourt...
– Jó napot kívánok! Hová kér
i?
– Mindegy, csak el erről a helyről. Mit ajánlana?
– A Hellway Station járatait tudom ajánlani. Klíma, pontosság, gyorsaság, kényelem. A többség ezt a szolgáltatást választja. Önnek is ajánlom!
– Mennyibe kerül a menetjegy és a helyjegy?
– A Hellway Station most csak a lelkedet akarja cserébe, és a feltétel: ha felszálltál, soha nem szállhatsz már le. Nem áll meg minden megállóban, csak a célállomáson!
– Jó, mi a másik variáció?
– A Heaven Station járatai lassúak, mindig késnek, nincsen klíma, néha az ablakokat sem lehet lehúzni, néha büdös van,
nem lehet dohányozni, "minden bokornál megáll", nem lehet ülőhelyet váltani, így lehetséges, hogy állnia kell egész úton.
– Hát ez nem hangzik valami jól... de mennyibe kerül?
– A Heaven Station szolgáltatásait ingyen veheti igénybe.
– Akkor kérek erre egy retourt...
– Csak odaútra lehet jegyet váltani mindkét társaságnál.

Szólj hozzá!

Címkék: blog vallás hit pokol tourist menny mennyország

Hobbik

2011.07.09. 10:44 Onkie

Sokféle hobbim volt már. Össze sem tudnám számolni. De mindig kellett valami, amivel elba… szóval eltölthettem az időmet. Sokan irigyeltek is ezért, főleg ha éppen valami baromság volt az aktuális hobbim. („Hogy van neked időd ilyesmire?”)

Leginkább olyan hobbijaim voltak, amikhez türelem vagy kitartás kellett. A művészettel kezdtem – persze csak amatőr szinten. Történt egyszer ugyanis, hogy a nővérem karácsonyra üvegfestéket kapott. Nekem nagyon tetszett a dolog, és persze én is akartam, de „túl kicsi” voltam hozzá. Következő évben viszont én is kaptam… és onnantól kezdve éveken át minden családtagom üvegfestést kapott. Persze matricafestékkel, mert annyi művészi vénát nem örököltem, hogy normális üvegfestékkel is merjek dolgozni. Amikor a meglévő mintás füzeteket, könyveket meguntam, akkor töltöttem le az internetről. Minden rokon el volt ájulva, hogy milyen jól tudok rajzolni… én pedig nem győztem mentegetőzni, hogy gyakorlatilag csak átrajzolom a meglévő vonalakat. Egy bekattant pillanatomban pedig ipari mennyiségben kezdtem gyártani a mandalás üvegfestményeket, aztán pedig nem tudtam velük mit kezdeni… kiraktam hát a szobám ajtajára, ami így szép színes lett.

Egyszer a nagynéném elhívott a művelődési házba, napköziszerű kézműves foglalkozások voltak. Egy asztalnál térbeli gyöngyállatkákat készítettek. Ez is nagyon megtetszett, így sokáig ilyen kis állatkákat meg figurákat készítgettem. A dolog odáig fajult, hogy a gyöngyszövést is kipróbáltam… de nagyon nem jött be. Így többé-kevésbé maradtam a kis figuráknál, de valahogy elmúlt a dolog varázsa, és a gyöngyök meg a nyakamon maradtak – majd elajándékoztam őket.

Új mániám ezután a fonalgrafika lett. Romantikus történet: szerelem volt első látásra. :D Nos úgy kell elképzelni a dolgot, hogy a helyi kis kreatív boltban kerestem ajándékot (avagy ajándékötletet) a nővéremnek, és akkor láttam meg a kis „könyvecskét”. Muszáj volt megvenni. Van itt a nagyszüleimnél egy fonalgrafika munka, már nagyon sokat nézegettem kiskoromban is. Azóta is ez a kedvenc technikám, és ezt veszem elő, ha saját készítésű ajándékban vagy üdvözlőkártyában gondolkozom.

Játszani is szerettem. Sokat játszani. Főleg, mert a gyerekkorom nem igazán olyan volt, mint azt én elgondoltam volna, és mert ilyen a személyiségem. A családi háttérből adódóan nem volt olyan testvérem, akivel ezeket az igényeket kielégíthettem volna, az állandó költözés miatt utcabéli pajtásaim sem igen akadtak, a szüleim meg nem értek rá. Így csak nagy ritkán az osztálytársaimmal tudtam játszani. Vagy keresnem kellett egy olyan játékot, amit sokan játszanak és eljárni abba a közösségbe… igen. Ezek voltak a „hatalom kártyái”. Minden megvolt benne, ami egy kisgyereknek kell: izgalom, fantázia, közösség, játék. Csak hát hamar felismertem, hogy itt (is) az a menő, aki lépést tud tartani az új kártyák megjelenésével, ergo van pénze és tud venni, amennyit csak szeretne. Egy évi aktív gyűjtés és játék után végül eladtam a gyűjteményemet.

Videójátékok… varázsa akkor kapott el, amikor először voltam Németországban, a nővéremék esküvőjén. Ott naphosszat játszottunk a PlayStation-ön. Az újdonság varázsa… de ezt is nagyon megszerettem. Karácsonyra én is kaptam egyet tőlük. :) Azóta is vissza-visszatérek a régi nagy kedvencekhez. Kit érdekel a grafika, ha a játék ugyanolyan élvezhető?

A számítógépes játékok közül mindig azokat szerettem, amik inkább a stratégiai és a logikai típus között mozogtak. Ha egy játékot megszerettem, akkor azt végig kellett játszani… újra és újra és újra. :) Neveket most nem írok, de legyen elég annyi, hogy régi játékok voltak ezek, CD-s játékkal évek óta nem játszottam már.

És ezután jöhettek a nagy bánataim… az internetes játékok. Kezdődött a Hódítóval, aztán jött a Travian (itt aktív fórumos életet éltem, ami ismerve a mai 12 éveseket, igencsak idegesítő lehetett), ez csaknem másfél évet elvett az életemből. Utána belekóstoltam az Ikariam-ba, de amint behozták a fizetős prémiumszolgáltatásokat, ott hagytam. Végül pedig a Metin2…

Ez hosszas küzdelem volt. Amikor először kezdtem vele játszani, pár hét után abbahagytam. Néhány hónappal később aztán újra elővettem, és akkor már komolyan vettem az egészet. Sajnos. Háromnegyed évem ment rá – aztán jött a költözés, miegymás, elég bonyolulttá váltak a dolgok körülöttem. Így abbahagytam. Ám most májusban visszamentem játszani… bár ne tettem volna. Valahogy nem volt ugyanaz a játék. A barátaim megváltoztak. Nagy sikereket értek el a játékban, és a hatalom íze mindenkit átformált. Már nem volt szórakozás, ha beszélgethettem velük, már csak idegeskedést – és mondjuk ki: irigykedést – váltott ki belőlem, ha játszanom kellett. Nem éreztem jól magam – akkor meg minek maradjak? Ráadásul folyamatosan jutottak fülembe a hírek, hogy így kibeszélnek, meg úgy kibeszélnek, ezt meg azt gondolják rólam – de ezt a szemembe sosem mondták meg, akkor ment a jópofizás. Ebből köszönöm, nem kérek.

Amióta történt, ami történt, nem is játszottam. Nem hiányzik. Egy-két embert sajnálom, hogy ott kell hagynom – de azért az is elgondolkodtató, hogy amikor felköszönt a szülinapomon, érzi rajtam, hogy rossz passzban vagyok, el is mondom nagyvonalakban a búmat, na akkor is kezdi mondani, hogy mi történik a játékban! Szóval igyekszem angolosan távozni, a számomat sem fogja senki tudni, ha lecserélem, Skype-ra pedig nem kötelező bejelentkezni.

A jelenlegi hobbim, és egyben nagy szenvedélyem – igaz, ha valami éppen kiérdemli a jelenlegi hobbi címet, akkor valamilyen szinten szenvedéllyé is válik nálam – nem más, mint a családfakutatás. Hogy honnantól és meddig jutottam, azt tegnaptól külön blogban kezdtem el vezetni. Nagy terveim vannak, szeretnék annyira visszamenni az időben, amennyire csak tudok. Nem lesz könnyű és nem is egynapos munka vár rám.

Ezzel kapcsolatban kilátásban van egy kőszegi kirándulás – a családnevem onnan származik, és néhány rokon ott van eltemetve. Még egy érdekesség kötődik Kőszeghez: egy weboldalon találtam képeket a temetőről, és egy ismerős családnévre bukkantam. A dolog azért vicces, mert az egyik osztálytársam viseli ezt a családnevet, akinek az anyukája és az apai nagypapája is egy osztályba járt apukámmal illetve a nagypapámmal. Persze mindez Budapesten történt, és egy random név felbukkanása semmit sem jelent. Futottam vakvágányra ilyen feltételezésekkel – az is érdekes eset volt, mert utána a félrevezető táviratot sem találtuk meg.

A közeljövőben pedig szeretnék ellátogatni a nagy-nagynénémhez (néhai nagymamám húgához). Két hetet minimum várnom kell a dologgal, mert holnaptól dolgozni fogok. De már szóltam neki előre telefonon, hogy két hét múlva számítson rám – majd még egyeztetünk. Nem ígérte, hogy elő tud nekem keresni bármilyen iratot, mert épp a befőzések közepén van. :) Már az is segítség lenne, ha egy-két elérhetőséget meg tudna adni.

Hát itt tartok. Nem tudom, mi lesz a következő kiszemelt hobbim, egyelőre nagyon rá vagyok cuppanva a családfára. Mindig kell valami, amivel lefoglalom magam…

2 komment

Címkék: blog játék idő hobbi rokon családfa

Ahogy ígértem: Csopak

2011.07.08. 16:59 Onkie

Sokszor ígértem, de most végre – így egy héttel a tábor után – megalkotom a csopaki beszámolót. :) Ekkora időtávlatban viszont a napok már összemosódnak, szóval nem fogom tudni napokra lebontva írni a dolgokat.

Először is muszáj kijelentenem, hogy eddig két táborozás vetekedett az első helyért, a legjobb táboraim listáján, de így Csopak után már csak a második helyért rivalizálhatnak. Inkább tűnt nyaralásnak, mint tábornak.

Sokat játszottunk. Ennek első összetevőjeként nekem meg kellett tanulni a mindenki más által ismert játékokat: rikiki, mocsár, Zsákutca 13., szóbridzs, „idegenszavas”, Száguldó robotok, stb. Különböző variációkban minden este előjöttek…

Sok időt töltöttünk az apartman melletti medencénél. Amikor nem volt Balaton-idő (vagy csak nem akartunk fizetni a strandolásért…), vagy annyi időnk nem volt, hogy lemenjünk és vissza… A víz kicsit hideg volt, de két-három perc alatt hozzá lehetett szokni. A többieknek erről más volt a véleménye… de miután megszoktam a hőmérsékletet, én nagyon élveztem. :) A tanárnő fényképezőgépével készültek a víz alatt is képek, némelyik nagyon jól sikerült, csak még nem sikerült eltulajdonítanom őket…

A Balatonnál többször is voltunk. Az első csak egy könnyű esti séta volt. Eredetileg a tanárnőhöz mentünk volna le, mert ő egy kicsit hamarabb indult. De pont, mikor már mindenki összekészült, bezártuk az ajtókat, na akkor jelent meg a tanárnő a folyosón. Jellemző. :D (Halkan merem csak megjegyezni, hogy kicsit eljátszottuk az időt…) Semmi probléma, tanárnő magához vett egy pulcsit, és lementünk a partra. Strandolás nem volt, csak egy kis beszélgetés a padon. Másodszor estefelé mentünk, mert hét után ingyenes volt a strand. A bátrabbak mártóztak, de nem töltöttünk el sok időt. Harmadszorra strandidőt választottunk, valamikor délután. Azonban kicsit feltámadt a szél, a déli parton pedig vihar volt. Ezért minket is kiküldtek a vízből, pedig épp kezdett élvezhetővé válni… hullámok meg minden. Ránk csak pár csepp eső esett… még reménykedtünk, hátha visszamehetünk, de végül mi is mentünk a többiek után. (A lelkes viharrajongókra vonatkozó többes szám rajtam kívül még az egyik lányt jelenti.) Negyedszerre pedig a névnapomkor voltunk, de ekkor sem fürdőzni. Utolsó este volt (ez a tanárnőben csak másnap tudatosult), ráadásul a névnapom. Szélcsendes idő volt, ezért felengedtünk egy égi lámpást. Nem sikerült túl jól az attrakció, mert a lámpás oldala még a „mag” meggyújtásakor elkezdett parázslani, így két nagy tátongó lyukkal szállt fel. Eddig nem is volt probléma, csak fent a szél a lyukakon keresztül ki tudta fújni a meleg levegőt – ami felfelé hajtotta – és elkezdett „billegni” úgy, hogy azt hittem, mindjárt fejjel lefelé is fordul. Végül egy közeli játszótérre zuhant, és zuhanás közben kialudt a „magja” – szerencsére, mert a játszótér csupa fa volt.

Volt egy kellemes tihanyi túránk is. Mivel az apátságnál mindenki járt már legalább egyszer, ezért oda nem mentünk. A kirándulást egy nagy fagyival kezdtük a Rege cukrászdában (nem reklámként mondom, de tényleg érdemes oda beülni egy órácskára, mert isteni a kilátás. A Belső-tónál és a környező erdős területen kirándultunk. Célunk a gejzírkúpok lettek volna, de vagy nem találtuk meg, vagy megtaláltuk, de nem hittük el, hogy azt látjuk… Visszafelé láttuk a barátlakokat (érdekes, és kellemesen hűvös „lakások” a sziklába vájva) is. Úgy volt, hogy indulás előtt még strandolunk egy nagyon, de a többség döntése alapján inkább felszálltunk az öt perc múlva jött buszra. (Pedig ha valahol, akkor ott igazán nagy hullámok voltak…) [Az egész túra alatt nagyon zavaró volt az, hogy a piros + jelölést zöld T-re cserélték, de az összes kihelyezett turistatérképen, illetve a mi térképünkön is a régi jelzés volt meg… legalább a kihelyezett táblákra ráírhatták volna a cserét.]

Ha már túrákról írok, akkor muszáj megemlítenem az éjszakai túránkat is. Valamikor este tizenegy körül indultunk a csopaki erdőbe (legalábbis gondolom, hogy oda). Szerintem az egész nem volt annyira ijesztő, inkább hangulatos… de ezen a véleményen kevesen osztoztak. :) Így tehát én mentem leghátul, és mivel egy zseblámpánk volt, nem láttam semmit. Legalábbis a többiek ezt hitték, én viszont az ég és a város fényeinek köszönhetően láttam, amit látnom kellett. Persze azért kaptam az utasításokat… itt egy kő, ott egy ág. :) Mi a „régi”, megszokott úton mentünk, bár itt át voltak húzkodva a jelzések – próbáltunk nem figyelni ilyen apróságokra. [Az eredeti bejáratot pedig elfoglalta egy hatalmas pók a hatalmas hálójával, így közös döntés alapján inkább egy meredekebb szakaszon mentünk a turistaútra.] Végül elértük a kilátót. Nagyon szép látvány volt a Balaton, a városi fények, a másik oldalon pedig a szurokfekete erdő. És jól esett az a középerős, hűs szél is, ami lobogtatta a… lányok haját. :)

Próbáltunk zajosak lenni, hogy az épeszű állatoknak még csak meg se forduljon a fejében, hogy megközelítsenek… Egy kicsit nyomasztó volt csak ezért beszélni. Egy idő után azonban előkerültek a barchóba-történetek (amik még másnap és még később is fejtörést okoztak). Sosem gondoltam volna, hogy éjszaka, hajnali kettőkor egy balatoni faluban sétálva bőszen fogok lehetetlen történeteket találgatni. :) Hümm, elfelejtettem írni, hogy a túra előtt elmaradhatatlan volt az üzemanyag betankolása… vagyis hagyományosan el kellett fogyasztani a szokásos pudingos tejberizst, amit a tanárnő főzött. Neki alig maradt, pedig azt hitte, nem bírunk annyit enni… Ennek köszönhetően a túra nagyon jól sikerült, mindenki épségben visszaérkezett.

Még egy kirándulásunk volt: egyik délután felkerekedtünk (hárman görkorcsolyával és ketten biciklivel), és egészen Balatonalmádiig mentünk… volna. Káptalanfüred előtt azonban két korcsolyásunk „kidőlt”: az egyik elesett, a másik pedig átbucskázott rajta. Vártuk őket, csak vártuk, vártuk, de nem jöttek (kicsit lassabban mentek nálunk, ezért mindig megálltunk bevárni őket). Visszamentünk, és minden világossá vált: ültek a fűben, és élénkpiros horzsolások éktelenkedtek a térdükön. Abban maradtunk, hogy mi még megyünk egy kicsit tovább, az „elesettek” pedig maradnak a fűben és megvárnak… majdnem így is lett, de mikor visszaértünk, ők már útra keltek. Azért még utolértük őket. A korcsolyákat feltettük a biciklikre, tehát ők mezítláb mentek tovább… illetve stoppoltak, így hamarabb is értek haza nálunk! :)

A tábor matekozás része (mert ugye elvileg ez egy matektábor volt) annyiból állt, hogy egyik délelőtt megcsinálunk közösen néhány feladatot, egy másik nap pedig mindenki kapott egy-egy nehezebb feladatot és egy Gordiusz feladatsor, hogy saját tempóban és időbeosztásban megoldja. Szóval nem vittük túlzásba a dolgot és ez nem is baj. :)

1 komment

Címkék: játék nyár túra matek kirándulás nyaralás tábor

Könnyed nyári nap

2011.07.07. 00:22 Onkie

Mást sem csinálok napok óta a gép előtt, mint a Word-öt nyaggatom, annyi az írnivalóm. :D

Erről jut eszembe egy vicc:
„<[HUN]jampi> ki tud olyan progit mondani ami megjegyzi a lenyomott billentyuket?
<[HUN]raymckurt> microsoft word”
innen származik (amúgy keyloggert keresne a srác)

Csopakról holnap írok, mert nagy volumenű beszámolót nem szeretnék ma, mert kicsit fárasztó napom volt.

Rokonáradat. Jobb szó híján így tudom jellemezni a mai napot. Unokatesóim már vasárnap óta itt vannak. Délben jött a nagypapám unokatestvére csak úgy – beszélgetni. Én pont mentem el „állásinterjúra”.

Bizony. Nővérem szerzett nekem munkát, mert az ő munkahelyén egy srác szabira megy, és gyorsan kellett a helyére keríteni valakit. Miután a nővérem bedobott engem a köztudatba, mindenki fellélegzett – nem akartak hirdetést feladni meg tök ismeretlen embert hívni. Ennek köszönhetően kb. 2 hétre el fogok tűnni, mert kb. 16 órát fogok dolgozni (megrendelések számától függően), este 9 órai kezdéssel, ami kicsit megerőltető lesz. De ha vasárnaptól valaki a Westendben, Pólus Centerben, Duna Plázában, stb. enne fagyit, gondoljon arra, hogy azt én készítettem egy frappáns kis masina segítségével! :D

Miután hazaértem, a szobám már foglalt volt. (Nagymamám szokott a nagynénémnek besegíteni a bérszámfejtésben, és mivel a gépe a szobámban van, erre az időre én ki vagyok zárva.) Beszélgettem hát a nagypapámmal és az unokatestvérével (akivel egyébként ritkán találkozunk, kb. félévente) régi dolgokról, a rokonaikról. stb. (Hogy erre miért volt szükség, azt máskor fogom kifejteni.)

Bár nem rokon, de egyszer betoppant a nővérem egyik barátnője is, hogy befesse a nővérem haját. Hozott magával két kutyát is (gondolom, nem volt kire rásóznia), úgyhogy nagy volt a hangzavar, mert elég agresszívek próbáltak lenni apró termetük ellenére is.

Jöttek az unokatesóm szülei is (a nagynéném az élettársával), hoztak gyógyszert a lánykának és a bicikliket. Ebből kifolyólag hamar elhagytuk a terepet a gyerekekkel, és elkerekeztünk egészen a Megyeri hídig. Nehéz út volt, mert a kisebbel egyszerűen nem lehetett bírni, nem volt hajlandó normálisan közlekedni. Holnap nem is fogom magammal vinni.

Történt egy érdekes dolog is. Visszafelé egyszer csak egy ismerős alak kezdett közeledni, de nem akartam hinni a szememnek. Farkasszemet néztünk, amíg el nem hagytuk egymást, és megreszkíroztam egy köszönést, hátha mégis. És tényleg. Ilyen hangszíne csak egy embernek van a világon. Ő volt az, az angoltanárom! Szerintem amúgy nem ismert meg, ki lehetek én, szőke rövid (!) hajjal és két gyerekkel…? Sebaj, vicces emléknek megteszi. :)

Szólj hozzá!

Címkék: szülinap nyár fagyi rokon nagykorú

Szülinap – és más sorscsapások

2011.07.06. 01:42 Onkie

Nem is tudom, hol kezdjem az egész történetet… Nem akarok túl sokat írni, de így is muszáj lesz az elején indítanom, hogy világos legyen a szituáció.

Mikor Kaposváron voltam anyunál (igen, már bánom, hogy erről nem írtam), akkor többek között téma volt az is, hogy hogy legyen „megoldva” a szülinapom. Ugyanis mondta, hogy nem biztos, hogy fel tud jönni, én pedig megnyugtattam, hogy semmi gond, mert nekem úgyis lesznek programjaim, és így nem is biztos, hogy tudnánk találkozni. (A történet konkrétan úgy hangzott, hogy ő feljönne a barátnőjéhez, és ha már itt van, akkor lehet, hogy beugrana felköszönteni.) Tehát ebben maradtunk. Meg is beszéltük, hogy akkor most letudtuk a szülinapozást, odaadta az ajándékot is meg minden. Külön örültem is, mert nagyon nem akartam vele találkozni a szülinapomon. Egyszerűen nem vagyunk olyan viszonyban, hogy vele szülinapozzak a konkrét szülinapomon.

Csütörtökön miután hazajöttem, és miután elmeséltem apunak a tábor sokkoló részét, ő is jött egy sokkoló hírrel: miszerint anyu tiszteletét teszi nálunk vasárnap…

Ezek után a péntekem arról szólt – amiről amúgy is szólt volna –, hogy programot szervezzek vasárnapra (időben, igaz? – de a táborban nem igazán volt ilyesmire lehetőségem). Hát nem sok sikerrel jártam, akit sikerült elérnem, az szombatra ígérte a választ. Kivéve aput, ő beígért egy mozit. Az egyik telefonbeszélgetést ráadásul sikerült jól elrontanom egy utolsó mondattal, ami elég kétes értelmű volt – hiába nem annak szántam –, szóval utána már amiatt is főhetett a fejem. :) Igen, ha a dolgok elég bonyolultak, akkor nagy gyakorlattal teszem őket még bonyolultabbá.

Közben anyu tudomást szerzett arról, hogy én nem tervezek itthon tartózkodni, amikor ő idejönne – mama tájékoztatta a tényállásról. (Én úgy gondoltam, hogy erről fölösleges tudnia, hiszen Kaposváron megbeszéltük, hogy kevés valószínűséggel leszek itthon. Elméletben pedig nem is tudtam az érkezéséről, mert „meglepetésnek” készült. Végül is apu meggyőzött, hogy kisebb lesz a balhé, ha tudja, hogy nem talál itt.) Így ő is szervezkedésbe kezdett.

Úgy volt, hogy fél tizenkettőkor telefonál, mert akkor tutira otthon vagyok és ébren, mert mamánál 11:30 jelenti a családi ebéd szigorú időpontját… amióta az eszemet tudom, de így volt ez már akkor is, amikor apu volt gyerek. Vártuk a hívást… telefont direkt elérhető közelségbe helyeztem, semmi… elkezdtünk ebédelni… még mindig semmi. Ebéd után még vártunk… semmi. Közel másfél óra telt el, mikor csörgött a telefonom. nem vettem fel. Ezután csörgött apué. Nem tudtam menni. Mert a természet hívó szava kicsit messzire hívott el. Mire végeztem, már letette. Sebaj, várunk, elvileg öt perc múlva hív… semmi sem történt jó negyed óráig, én meg telefonhívást kaptam, de nem tőle. Mit volt mit tenni, hát csak fel kellett vennem, mert azt nem lehet, hogy egy telefont várok és addig minden mást kinyomok. Tény, hogy hosszú beszélgetés volt, de ezalatt egyszer sem hallottam, hogy hívtak volna – de még ha hívott volna is anyu, neki foglaltat jelzett volna. Ez biztosan így is történhetett, mert miközben beszéltem, a papa kiabált, hogy telefonom van. Tudom, épp beszélek rajta – gondoltam. Aztán lassan leesett, hogy rajta keresztül keres engem valaki. Hát mondom, épp telefonálok, nem rakhatom le csak úgy. Az a válasz érkezett, hogy márpedig igenis leteszem, majd újrahívom… kimagyaráztam, letettem, mentem a másik telefonhoz. Addigra anyu letette. Most komolyan, ha valakinek ennyire fontos valami, hogy ennyire erőlködjön, akkor miért nem bír egy kicsivel több türelemmel lenni, amíg legalább a telefonhoz érek?! Na jó, mondom, akkor várunk… de az is nonszensz már, hogy egész álló nap egy buta telefonbeszélgetésre várjak, miért nem tud az előre megbeszélt időpontban telefonálni?!

Végül nagy nehezen elértük egymást a papán keresztül. Természetesen az első kérdés, vagy inkább kijelentés valahogy úgy hangzott, hogy „nem tudom, miért csinálod ezt”. Én pedig mondtam, hogy bocsika, de ő volt az, aki nem volt képes a megbeszélt időpontban telefonálni, csak másfél órával később, és további két óra kellett ahhoz, hogy eljussunk addig a pillanatig, hogy ezt a fejemhez vághassa. Ezek után hatalmas szitokáradat következett. Lássuk csak…

Először is, nem vagyok normális, mert nem kalkuláltam be a szülinapi programomba az ő meglepetés-érkezését. Erre mondtam, hogy ha nem vagyok normális, akkor azonnal elkezdek keresni magamnak egy elmegyógyintézetet, mert ezek szerint nem lenne emberek között a helyem. Erre anyu nem hogy heves tiltakozásba kezdett volna, inkább felajánlotta, hogy keres nekem pszichiátert, aki kigyógyítana. Tehát konkrétan elmebeteg vagyok. Jó tudni az ilyesmit egy nappal a tizennyolcadik születésnapom előtt. (Utána rákérdeztem, hogy miért akar találkozni egy olyan közveszélyes elmebajossal, mint amilyen én vagyok? Azt mondta, hogy majd kineveli belőlem. – Igen, nyilván az alatt a pár órás találkozás alatt.)

Ultimátumot is kaptam, hogy vagy vele találkozom, vagy mindenki mással, akivel programot szerveztem aznapra. Normális az ilyen hozzáállás? Mit hitt, hogy egész nap itthon gubbasztok, és csak viccelek, amikor azt mondom, hogy nekem bizony lenne programom?

Hazug vagyok, mert azt állítom, hogy nem köszöntöttem fel a névnapján, amikor Kanadában volt. Pedig írtam e-mailt, csak ő éppen abban az időszakában volt, amikor elhatározta, hogy „nem ír semmit egy hónapig és kíváncsi lesz, hogy én mikor írom a következő e-mailt”. Ja igen, és be tudja bizonyítani, hogy nem küldtem neki köszöntő e-mailt. Vicces, ugyanis két kattintással ki tud törölni egy e-mailt, szóval ez aztán a döntő erejű bizonyíték. Én sajnos nem tudom bizonyítani az ellenkezőjét, mivel havonta takarítok a fiókomban, és így a felesleges leveleket eltávolítom. Ki gondolná, hogy egy köszöntő levélre szükség lehet egy vita során bizonyítékként? Mindegy, azt mond, amit akar. (Amúgy meg Kanadában nem is ünneplik a névnapot, szóval döntse el, hogy most éppen hol van, és ki felé milyen elvárásokat támaszt.) – Az pedig megint más tészta, hogy anyu mennyire szavahihető, és milyen kétes ügyei voltak már. Erről is sokat tudnék írni, de most nem teszem.

Nem hiszek Istenben. Na ez volt az, ami legjobban felháborított az összes vád közül. Hogy jön ő ahhoz, hogy megkérdőjelezze a hitemet?! Én soha ilyet ki nem ejtettem a számon, hülye is lettem volna. És pont ő volt az, aki beíratott hittanra, és ha kellett, erőszakkal is elvitt templomba. Az egész annak kapcsán szaladt ki a száján (és utána még kétszer vissza is kérdeztem rá, hogy biztos komolyan gondolja-e amit az imént kimondott?), hogy én miért akarok találkozni a baptista barátommal, ha nem is vagyok vallásos? (Szó szerint így hangzott a vége: „ha nem hiszek benne”.)

Mindezek után még én vagyok a fellengzős, amikor nem vagyok hajlandó felidegesíteni magam beszélgetés közben, nem veszem át a kiabálós-erőszakos stílusát, és nyugodt hangon beszélek. Még az akkori osztályfőnököm mondta egyszer, mielőtt elköltöztem volna, hogy csak az kiabál, akinek nincs igaza. Ugyanezt mondta a telefonbeszélgetés után a nagypapám is.

Nos, több jellemzőre nem emlékszem, hogy mi is vagyok én – de innentől mindenki csak saját felelősségre olvassa a blogomat! Hisz mint kiderül, az sem igaz, amit kérdezek, és különben is elmebeteg vagyok, aki nem tisztel se Istent, se embert a maga fellengzős stílusában.

A beszélgetésünk során azt is sikerült megtudnom, hogy én leszarom (igen, ezt a szót használta) mindazt a készülődést, erőfeszítést és szeretet, amit a mama az én születésnapi ebédembe belefektet. Addig nem tudtam, hogy így állok a dolgokhoz, de kellemes érzéssel töltött el, hogy ezt (is) jobban tudja nálam

Végül kijelentette, hogy én fél egyre a Déliben leszek, és négyig szabaddá teszem magam. Mondtam neki, hogy ha ezt így kijelentette, akkor biztos így is lesz… de előre szóltam neki, hogy valószínűleg késni fogok. (Amúgy negyedre ért be a vonat, tehát negyed órát lett volna hajlandó várni rám.) Ennyiben maradtunk.

Beszélgettem a nővéremmel az anyuval való eszmecserémről. Ő tanácsolta azt, hogy jelöljek ki egy időintervallumot, amit elégnek érzek a találkozóra, és ezt még az elején közöljem anyuval. Ha nem tetszik neki, akkor ajánljam fel opcióként, hogy akkor rögtön elmegyek, és ő választhat. Fontos, hogy mindig legyen választási lehetősége és úgy érezze, övé a döntés – a nővérem szerint. Ez szimpatikus gondolat volt, és úgy véltem, neki már több tapasztalata van anyu kezelésében, mint nekem, így megfogadom a tanácsot. És nem négy órát kell félresöpörnöm, hanem mondjuk csak kettőt.

Este még meg kellett beszélnem a korábban említett félreértést az osztálytársammal. Többé-kevésbé sikerült, de nem maradéktalanul. Éjszaka már úgy feküdtem le aludni, hogy ennyi izgalom (helyesebben szólva idegeskedés, de tág értelemben ugyanaz) egy napra bőven elég volt. Két nappal korábban pedig annak örültem, hogy egyben vagyok, és egy karcolás sincs rajtam. (A szülinapomig még hezitáltam azon, hogy elmondjam anyunak a balesetet. Közben viszont úgy gondoltam, hogy olyan messzire lökött magától, hogy nem fogom neki elmondani, de azt is érzem, hogy milyen jó lenne a fejéhez vágni, hogy örülhet, hogy egyáltalán van még, akivel így szitkozódhat. Ez egyrészt nem lenne fair, másrészt a nővérem szerint jobb, ha nem ilyen esetek kapcsán döbben rá arra az érzésre, hogy milyen jó is egyébként, hogy neki vannak gyerekei, és inkább magától ismeri fel.)

Vasárnap volt „az én nagy napom” – állítólag. Én erre már akkor rácáfoltam, amikor apu felkeltett (megkértem rá), és azt mondtam neki: „semmi kedvem a mai naphoz”. Normális, ha az ember így kel a születésnapján, igaz? … szerintem sem.

Lényeg a lényeg, kicsit felgyorsítottuk az eseményeket, ami annyit tesz, hogy a családi ebédet előrébb hoztuk kicsivel, mint féldél. Így is a torta felvágása közben telefonált anyu (amikor beért a vonata), hogy hol a fenében vagyok – és velem még csak nem is beszélt. Előbb a papával, utána a mamával és ennyi. [Azzal anyu is tökéletesen tisztában van, hogy a családi ebéd mamáéknál 11:30, ami szinte szent és sérthetetlen. Régebb óta ismeri őket, mint én.] Megállapodtak, hogy anyu eljön a Batthyány térig (metróval két megálló), hogy hamarabb találkozzunk. Sőt, hogy ne kelljen a buszra várnom, apu felvitt kocsival a HÉV-hez, tehát abszolút mindent megtettünk az ügy érdekében.

Megérkeztem a batyura (mi már csak így hívjuk…), körbenéztem a HÉV-nél, a metrónál, a felszínen is, mindenhol, de anyut sehol sem találtam. Küldtem neki egy SMS-t, hogy én itt várom, de nem találom sehol. Vártam még fél órát, aztán apuval konzultáltam. Ő mondta, hogy anyu időközben elindult a lakás felé. [Nézzük objektíven a dolgot: két ember megbeszél egy találkozóhelyet, időponttal, stb. Mielőtt találkoznának, az egyik szó nélkül továbbáll onnan. a másik pedig vár rá fél órát. Ezt joggal lehet átverésnek, becsapásnak nevezni, ugye? Mert akkor engem drága anyám konkrétan átvert.] Apu azt mondta, hogy ne menjek már haza, mert nem érdemes, hiszen kezdődik a kinézett filmünk, és ő is már elindult. Így kicsit hülyén jött ki a lépés, mert nem tudtam a nővérem javasolta választás elé állítani. Közben teljesen kikészültem a gyomoridegtől (ami nem szerencsés ha a refluxszal találkozik, ugyebár), majdnem elhánytam magam. Végül felszálltam a buszra apuhoz és elmentünk a Duna Plázába. Annyira dühös voltam, hogy elhatároztam, hogy telefonszámot váltok, mert amit anyu levágott abban a két napban, az már szabályos zaklatásnak tűnt. Apu még adta alám a lovat, és rábeszélt, úgyhogy még vasárnap vettem egy új SIM-kártyát, és ki is fogom cserélni, amint lefogy a pénz a mostaniról. :)

Másfél órával az én SMS-em után érkezett egy ilyen (fél háromkor) anyutól: „Gyere haza!” Semmi légy szíves, kérlek, vagy bármi más. Én meg szépen leírtam neki, hogy vártam a batyunál, ahogy meg volt beszélve, és ő volt az, aki onnan elment. Leírtam még, hogy nem tudok menni, mert kezdődik a film. Vártam még reakciót, de nem jött, úgyhogy kapcsoltam is ki a telefonomat. SMS nem jött, a hívást pedig nem jelzi ki, ha kikapcsolt állapotban keresnek.

Az X-Ment néztük. Jó film, csak nekem ez után a stressz után túl izgalmas volt. :) Mondjuk egyszer nem bánnám, ha egységes részeket csinálnának… és időrendben. Ráadásul az is zavaró tud lenni, hogy az egyik szereplő egyszer hol fiú, hol lány… sebaj, azért élvezhetőek voltak így is az eddigi részei is.

Mozi után telefonált a papa, hogy anyu már nincs ott, nyugodtan hazamehetünk. Az egész sztoriban a nagyszüleimet sajnálom a legjobban, akiknek anyu engem mindennek elhordott. És ők tényleg nem akartak vele találkozni, és nem is lett volna miért.

 

A dolog jelenleg ott tart, hogy ma (pontosabban tegnapot kéne írnom, olyan régóta pötyögöm ezt a bejegyzést) telefonált anyu, hogy talán beszélnünk kéne, és hogy mondjam meg, mikor leszek Skype-on. Kicsit ráfaragott, mert a mamának dolgoznia kell, és így ki vagyok zárva a szobámból korántól későig. De az már jó pont, hogy megtette az első lépést, amit nem hittem, hogy megtesz, pláne hogy ilyen hamar. A zavaró az egész történetben az, hogy kb. az egész ismeretségi köre ismeri már a történetet – az ő „elvarázsolt” szemszögéből. És ez engem igenis zavar, mert így képes tényleg elmebetegnek beállítani, és apró ferdítésekkel máris máshogy hangzik a történet. Például az Istennel kapcsolatos megjegyzése hozzám már templomot tartalmazó verzióban került vissza, holott arról szó sem volt.

Sok egyéb mellett még azt sem értem ám, hogy most miért lett hirtelen ilyen fontos az én születésnapom. Sem tavaly, sem azelőtt, de még az azelőtti évben sem tartotta fontosnak, hogy velem ünnepelje a születésnapomat. Könnyebb volt lepasszolni máshova. És még azelőtt is voltak olyan születésnapok, amit nem vele, nem otthon töltöttem, csak nem tudom megmondani, melyikek. De az utóbbi három (illetve az ideivel együtt négy) biztosan nélküle telt.

Nővérem azt mondta, hogy ha kiírom magamból, biztos jobb lesz… hát, egyelőre azt érzem, hogy újra felidegesítettem magam (nyugizene be van kapcsolva azért). :) De ha visszagondolok rá, akkor már kevésbé feszülten fogom tenni azt.

Azon azért még mindig gondolkozom, hogy mi beszélnivalóm van egy olyan emberrel, aki elmebetegnek és hazugnak, valamint megkérdőjelezi a hitemet is… még akkor is, ha az illető az anyám. (Arról, hogy valójában a szüleim nem is akartak gyereket, a korábbi blogomban már írtam.) Na de azt hiszem, ennyi elég is volt a szülinapomból. Jövőre talán jobban sikerül. :)

1 komment

Címkék: film család szülinap anyu apu

Nagykorúnak lenni jó

2011.07.05. 19:45 Onkie

A szülinapom taglalása és a csopaki tábor leírása még várat magára. Össze kell szednem magam, hogy a szülinapomról írhassak, és csak azután jöhet Csopak, mint vidám téma. :)

Tehát, mint friss tizennyolc éves, azzal kezdtem a hétfőt, hogy próbáltam korán felkelni… Ez tíz órára sikerült is, fél tizenegykor pedig felkerekedtem utamra… az OTP-nél kezdtem, nyitottam Junior számlát, végre szülő nélkül, sajátot. Az ügyintéző hölgy kedves volt, mert amint lassacskán leesett neki a tantusz, boldog születésnapot kívánt utólag. :) Ezt követően a Rafiba mentem kivenni a pénzemet. A délelőtti túrát a lottózóval fejeztem be: feladtam életem első lottószelvényeit. Két tippet tettem az ötös, a hatos és a skandináv lottón is. Az első mezőn tudatos jelölések voltak, a másodikon mindig böködtem. :) Egy párszor eljátszottam a gondolattal, hogy az első lottómmal egyből el is viszem a főnyereményt… álmodozni szabad. (Apró titok: a lottózóban nem volt szabad toll, ezért elmentem a közeli írószerbe tollat venni. Kemény százötven forintomba fájt, de legalább zöld a tokja.) Egy kicsit megsértődtem, mert már gondosan előkészítettem a személyimet, de még csak a koromat sem kérdezték meg… :/

Ebédre bableves volt palacsintával. Féltem, hogy sokat kések és nem marad elég (jártam már így), de szerencsére csak a levesről csúsztam le, azt hamar behoztam, és a palacsintát már együtt ettük. Vaníliapudinggal. :) Mindig van legalább egyféle pudig hozzá.

Délután kicsit elszundítottam. Valahogy sikerült pont időben kelnem: negyed öt után egy kicsivel. Ötre találka volt megbeszélve a csopakosokkal Békáson, hogy nyugodtabb körülmények között búcsúztassuk a tábort. Ettünk egy fagyit, aztán leindultunk a Duna partjára. Ott elindultunk a bicikliúton Kalász felé, majd egy helyen leültünk a betonra. Sokféle témáról beszélgettünk, többek között előjöttek a táborban még befejezetlen barchóba-történetek is.

Miután kibeszéltük magunkat, elindultunk vissza a HÉV-felé, a kalászi megálló volt a cél. Igen ám, csak egy helyen nem volt átkelési lehetőség a főúton, így mégis Békás felé indultunk… aztán a csapatban vonulásból nem lett semmi, mert egyik osztálytársammal Kalász felé kanyarodtunk, mert volt megbeszélnivalónk, egy másik srác pedig pomázi, és úgy döntött, gyalog (vagyis futva) megy haza…

Hát így töltöttem az első napom 18 évesen. Százszor jobban élveztem, mint magát a szülinapomat (ami hamarosan szintén kikerül)…

2 komment

Címkék: szülinap baleset bank nyár nagykorú

Levél a szülőknek

2011.07.02. 21:57 Onkie

Kedves Szülők!

Szeretnék mindenkitől elnézést kérni a csopaki hazautazásunk során történt balesetért. Az M7-es autópályán Gárdony közelében jártunk, amikor az eső miatt nedves útfelületen, egy nyílegyenes szakaszon haladva megcsúszott az autó (Suzuki Liana), így elvesztettem az irányítást, és végül az útszéli, nem túl mély árokban landoltunk. Óriási szerencse, hogy senki sem sérült meg, és úgy néz ki, az autó is karcolás nélkül megúszta.

Noha a megengedett sebességhatárt betartva, kb. 125 km/óra sebességgel vezettem, valószínűleg elkerülhető lett volna a megcsúszás, ha lassabban közlekedünk. 7 éve vezetek, eddig balesetmentesen, így az eset számomra is megrázó és tanulságos volt. A gyerekek példaértékű nyugalommal és türelemmel várták végig a rendőri helyszínelést és a műszaki mentést, talán végig sem gondolva, hogy mennyivel nagyobb baj is történhetett volna. Külön köszönöm Berci édesapjának, hogy elénk jött, így megkönnyítette a mielőbbi hazajutást. Az autót kihúzták az árokból, majd hazajöttem vele, jelenleg szervizben van, a biztonság kedvéért átnézik, hogy valóban semmi nem sérült-e benne.

Hála Istennek, hogy nem ért komolyabb baj senkit és semmit. Bocsánatot kérek, amiért ráijesztettem a családokra, igyekszem a jövőben nagyobb felelősséggel és körültekintéssel vigyázni a rám bízottakra. Remélem, hogy a gyerekek az utazást leszámítva sok szép emlékkel tértek haza a táborból.

További balesetmentes nyarat és jó pihenést kívánok!

Üdvözlettel: T. G.

Budapest, 2011. július 2.

No igen, a „sok szép emlék” természetesen megvan, hamarosan a blogomban is olvasható lesz, de csak miután lecsengett a szülinapom és az azt övező kaotikus állapot…

(A tanár természetesen a levél végén kiírta a teljes nevét, de mivel nem említek neveket a blogomban, ezért csak a monogramját hagytam meg.)

Szólj hozzá!

Címkék: baleset nyár levél tábor

Történet, amit nem mesélünk el senkinek

2011.07.02. 02:00 Onkie

A legközelebbi bejegyzésemet úgy terveztem, hogy Kaposvárról és az ott töltött időmről fog szólni. Ez nem valósult meg, mert egyáltalán nem volt olyan hangulatom, hogy leírja, anyu hogy és hányszor idegesített fel, mert akkor csak felidegesíteném magam. Utána úgy voltam vele, hogy ha lesz kedvem, a csopaki tábor után megírom, ha pedig nem lesz kedvem, akkor a csopaki táborról fogok írni.

Hát, lényegében most sem arról fogok írni, és az is mindjárt kiderül, hogy miért.

Mikor indultunk Csopakról hazafelé, igazi utazós idő volt: kissé borús, de nem esős, szeles, és nem volt kánikula. Út közben néhol csepergett picit, néhol kicsit jobban esett… az autópályán viszont szinte vihar volt. Öten voltunk a kocsiban – már amennyire ez számít –, a négy osztálytársam és a matektanárunk, aki vezetett. Épp kezdett alábbhagyni a vihar, amikor megtörtént a baj…

Székesfehérvár közelében jártunk, a három sáv közül a középsőben voltunk, mert éppen megelőztünk valakit. Egyszer csak elindultunk jobbra, mintha sávot váltanánk. A dolog nekem gyanús volt, mert a tanárunk nem indexelt annak ellenére, hogy elég óvatosan vezetett azelőtt is. Éreztem, hogy valami nem stimmel, megcsúsztunk, mintha olajfolt lett volna az úton. Nem láttam, hogy a tanár hogy kormányzott – a többiek utólagos elmondása alapján mindig az ellenkező irányba fordította a kormányt, mint amerre éppen sodródtunk –, de a következő pillanatban az út belső oldalán lévő dupla szalagkorlátot láttam, ami elkezdett nagy sebességgel közeledni felénk – persze nyilván mi közeledtünk feléje. Utána továbbfordult a kocsi, és három pár fényszórót pillantottam meg – vagyis teljesen szembekerültünk a forgalommal! Megállt bennem az ütő… az előző pillanatban még azt hittem, hogy nekicsapódunk a szalagkorlátnak (és elképzelhetetlen dolgok történnek), most pedig éppen három kocsi is készül belénk rohanni. Nem tudom, hogy tovább fordultunk-e, vagy visszafelé (többiek szerint az utóbbi), de újra „menetirányba” kerültünk, aztán elkezdtek közelíteni az autópálya mellett lévő borok és fák. Végül az árokban landoltunk, az úttal közel párhuzamosan.

Nos, vegyük sorra, hányszor hittem azt, hogy „itt és most vége mindennek”:

1.      Megcsúsztunk, elindultunk jobbra, tehát azt hittem, nekimegyünk frontálisan a jobb oldali szalagkorlátnak, felborulunk, vagy bármi egyéb.

2.      A baloldali szalagkorláttal kerültünk szembe, tehát azt hittem, hogy most ennek megyünk neki, át a másik irányba haladó kocsik közé, vagy felborulunk, vagy akármi. Itt még nem tudatosult, hogy keresztben vagyunk, és jönnek mögöttünk.

3.      Szemben a forgalommal, három kocsi közelít, tehát most attól kezdtem tartani, hogy belénk jönnek, aztán a mögöttük lévők, és a mögöttük lévők…

4.      Közelítenek a fák, biztosan nekicsapódunk valamelyiknek…

Ami történt, az még mindig hihetetlen. Egy karcolás nélkül megúsztuk a dolgot. Pár pillanatot hagytunk magunknak megnyugodni, aztán mindenkiben kezdett megfogalmazódni az érzés: „valamit csinálni kellene”. Csak akkor lehet kiszállni, ha van az emberen láthatósági mellény. Következett a keresés. Nem volt sehol. Csak semmi pánik. Megnéztük még egyszer mindenhol. Semmi. Mi lesz most? Végül meglett, a kesztyűtartóban volt. A matektanárunk a 112-t hívta, hogy egy kihúzásra lenne szükségünk. Erre rendőröket küldtek. Azok elkezdték felvenni a jegyzőkönyvet, meg minden. Addig mi bent ültünk a kocsiban… 10-15 percenként azért kaptunk helyzetjelentést.

Végül hívtunk autómentőt is. Amíg mi az adatainkat diktáltuk a rendőröknek, a kocsi kikerült az árokból. A rendőrök azt mondták a tanárunknak, hogy akár haza is mehet… Az autómentő sem talált semmilyen hibát a kocsin. A rendőrök egy szakaszon még követtek, hogy ha esetleg lenne probléma, tudjanak segíteni, de szerencsére semmi sem történt.

A biztonság kedvéért – és mivel már riasztva lett –, egy megbeszélt találkozóhelyen átcuccoltunk az egyik apukához, aki elénk jött autóval és végül mindenkit „házhoz szállított”.

Hát nem tudom, én azért minden egyes kanyarnál összehúzódtam, illetve minden fékezésnél feszülten figyeltem a következő pillanatra… az biztos, hogy nem egyhamar fogom elfelejteni az incidenst.

 

Nem akarok elfogult lenni. De tényleg nem. Mégis úgy gondolom, hogy négyünk közül – mert a tanárt nem számolom – én kezeltem legjobban a szituációt. A legidősebb (igen, már nagykorú, de mit sem számít) kijelentette, hogy nem tudja kellő komolysággal kezelni az ügyet. A másik lány majdnem elsírta magát – saját bevallása szerint csak a magas adrenalinszintje gátolta meg. Aki rajtam kívül volt még ott fiú, szófosásos és túlmozgásos lett, ami a legrosszabb az ilyen szituációban… és mindenki azt mondta, hogy ők csak nagyon késve fogták, hogy mi történik. Én végig „jelen” voltam és átéltem, emlékszem mindenre. Utána pedig próbáltam higgadt maradni, és mindenkit nyugtatni.

A tanárunk is jól reagálta le, nem esett pánikba – így mi sem. Bár nem tudom, ilyenkor mi a helyes, nyilván nem a nagy lazaság, de szerintem kicsit túlreagálta. Mikor facebookon érdeklődtem a hogyléte felől, azt írta, hogy épp levelet ír a szülőknek, és korábban is mondogatta, hogy ha beszélni akarnának vele, nagyon szívesen.

A sztorit én csak apunak mondtam el. Az hiányozna még csak, hogy a nagymamám elkezdjen a szokásosnál is jobban aggódni. Anyunak pedig nem kell tudnia az egészről, csak mert. Én részemről lezártnak tekintem a dolgot, apunak elmondtam, kiírtam magamból, nem akarom ragozni, túl vagyok rajta.

Annak azért örülök, hogy megérem a 18. születésnapomat. Sok dolog átértékelődött bennem a baleset kapcsán.

3 komment

Címkék: baleset nyár tábor

Isten nem ver bottal

2011.06.22. 18:26 Onkie

Bár nem szeretem a közhelyeket, most mégis kénytelen vagyok élni vele.

Nem tudom, hogy az eddigi bejegyzésekből mennyire tűnt ki – én mindenesetre próbáltam érzékeltetni –, hogy a nővérem elég szeszélyes személy. Hangulatember, ha úgy tetszik.

Egyik nap például, mikor a nyarat kiélvezve kellemesen szundikálok délelőtt, szabályosan rám töri az ajtót – ami amúgy sem az a halkan nyílós fajta –, sem „jóreggelt”, sem semmi, hanem egyből, parancsolóan: „gyere le segíteni”. Majd mikor kikászálódtam, felhúztam valami ruhának látszó rongyot, még odavetett annyit, hogy „gyere” – pontosan ugyanazzal a hanglejtéssel, mint ahogy a kutyáknak mondani szokta.

Szerencsére „reggel” ellenére bennem gyorsan összeállt a kép, hogy a papával vásárolni voltak, és mivel a papa öreg, segíteni kellene neki behordani a szatyrokat (szeret egy hónapra előre bevásárolni). Később tudatosult, illetve olvastam ki az apró jelekből, hogy a behordás kizárólag a nővérem dolga lenne – tehát nem is a papának kellett segítenem, hanem neki. Miután becipekedtünk – én az asztalra tettem a szatyrokat, hogy a mamának ne kelljen sokat hajolnia, a nővérem csak a földre –, érdekes módon valahogy felszívódott, mert a kipakolásra került a sor. Ezt egyedül „vezényeltem le”.

Este pedig tök normálisan, szinte kedvesen kezdett el velem beszélgetni a kutyáról, akinek sérülést vélt felfedezni a lábán. Kért, hogy vigyem el dokihoz.

Másnap beszéltem apuval telefonon, hogy mi is legyen. Ő azt mondta, várjam meg, amíg hazajön, majd ő elviszi a kutyát, stb-stb. Ezt továbbítottam a nővérem felé, aki emiatt leszedte a fejem, hogy miért nem viszem el a kutyát, így meg úgy. Azt is hozzátette, hogy én képtelen vagyok önállóan megoldani a problémáimat, holott apuval a dolgok anyagi vonzata miatt voltam kénytelen beszélni, mert én nem tudtam volna miből kifizetni a kezelést. Ez történt aznap délelőtt, délután pedig végül elvittem a kutyát, és a „tartozós” füzetbe felírattam magam.

Következő nap alig tudtam internetezni, ha routeren keresztül jött a net. Direktbe minden simán működött. Jó darabig eltartott, mire a router beállításai között megtaláltam a turpisságot. (Előzőleg meg a router belépőkulcsát kellett kideríteni.) Volt egy olyan funkció, ami minden weblapot letilt, amiben a megadott címszavak szerepeltek. És itt bizony a gyakrabban látogatott oldalaim szerepeltek… Nem tudtam mire vélni ezt a gesztust. De „problémáimat önállóan megoldva” átraktam direktbe a netet, hogy neki ne legyen. Öngól. Egész nap otthon sem volt, mint később kiderült. Végül is úgy döntöttem, hogy nem leszek szemét, nem süllyedek le a szintjére, kiszedtem a tiltást, és rendbe hoztam a routert.

Ezek után, mintha semmi sem történt volna, úgy beszélgetett velem. Gondoltam, legalább megemlíthetné, hogy tiltást helyezett bizonyos oldalakra ebből meg abból az okból kifolyólag… Tévedtem. Viszont továbbra is kedvesen és normálisan érdeklődött a kutya hogyléte felől.

És, hogy értelmet adjak a bejegyzés címének… én, mint írtam, semmi szemétséget nem követtem el ellene. Viszont tegnapelőtt, amikor bögyörgette kicsit a kutyámat, az övé elkezdett féltékenykedni – jogosan. Egy szerencsétlen pillanatban a kutyája felkapta a fejét, az koccant a nővérem fogával, amiből egy kisebb darab így le is tört. Állítólag sírt is meg minden. Mindezt persze a mama elmondása alapján tudom.

Tegnap pedig észrevette, hogy a szobámban lévő „fekete doboz” egy nyomtató, és egyből másként viszonyult a dolgokhoz. Megkért, hogy nyomtassak – és ugye, ha az ember szívességet kér, akkor nem nagyon szokott bunkóskodni. Kinyomtattam neki, hadd örüljön, és hátha rendesebb lesz.

Szólj hozzá!

Címkék: sors nővér