HTML

Veres Lukio

2010 szeptemberében Kaposvárról fel kellett költöznöm a nagyszüleimhez, Budapestre. Az életem ebben az időszakban több szempontból is gyökeresen megváltozott. A blog pedig arról szól, hogy boldogulok a Nagyvilágban. :) A blog nevéről egy kicsit: a veres finnül újat, frisset jelent; a lukio középiskolát, gimnáziumot. Részben szójáték is, hiszen a Veres Péter Gimnáziumba járok.

Friss topikok

  • Onkie: www.qrhacker.com/ (2012.06.05. 16:51) QR-2
  • WildWorld: Bizony bizony. :D (Én meg lassan megfejtem ezeket a kódokat.) (2012.06.05. 16:03) QR
  • WildWorld: Tanítás közben? Te jó ég... Egyébként meg nem éri meg ezen parázni, úgyse tudsz ellene semmit tenn... (2012.06.04. 16:11) Baljós fuvallatok
  • WildWorld: Úgy látom, szegény bácsi nem nagyon volt képben a telefonokkal. XD De harmadszorra talán már eltal... (2012.06.04. 15:59) Galaxis
  • Onkie: Én nem mondtam, hogy van tanulság. :) Egyébként apu szülinapja és a volt felesége névnapja is egyb... (2012.05.25. 16:44) Különös nap a mai

Gondolatok

2013.12.24. 22:28 Onkie

No, hát különös események sorozata vezetett odáig, hogy újra felfedezzem a blogomat és a benne rejlő lehetőségeket. ^^

Talán jobb, mint a napló. A naplóba sem írok bele mindent. Blog esetén még jobban szelektál az ember, hiszen azt mégis csak szélesebb körben olvashatja akárki. (Bár rájöttem, hogy én naplót is úgy írok, mintha valakinek írnám, mert ahogy visszaolvasgattam, minden új szereplőnél le van írva, honnan és mivégről ismerem. :D)

De a blog arra tökéletes, hogy az az érzésem meglegyen, hogy kiírom, kikiáltom magamból, ami zavar vagy bánt, és le van tudva. Mégsem csak én tudok róla, mert nem naplóba írtam, de mégis, hiszen talán a kutya sem jár erre.

Meg arra is jó, hogy ne a barátaimnak nyavalyogjak (mert ez leginkább nyavalygás lenne, arra meg hamar ráunna bárki), amikor úgysem tudnak segíteni, és nem is facebookra írom ki (amit különben is utálok), mert azért annyira nem tartozik mindenkire. :P

Mindent összevetve hasznos tud lenni ez az isten háta mögötti, pókhálós kis blogocska.

Úgyhogy meg is ragadom az alkalmat, és másfél év után újra kifakadok. :D Persze, ahogy illik, karácsony a téma. Szerintem többen akadnak ki ilyenkor, mint akik tényleg élvezni tudják… ez biztos a kor sajátsága.

No, kezdjük ott, hogy anyu 20-án jött haza Svájcból, és együtt jöttünk le Kaposvárra. Holnapután (26-án) megyek vissza, ami így rengeteg idő, de az már egy másik történet, hogyan s miért alakult így.

Szóval a mai nap. Keltem, ahogy keltem, ez valahol az én saram is (bőven elmúlt fél három is, amikor sikerült elaludnom, és fél kilenckor kelés volt), de annak rendje és módja szerint időre összekészültem. Megbeszéltük, hogy legkésőbb kilenc előtt öt perccel indulunk, mert anyu akart még venni csillagszórót, meg előrendeltünk pékségből kenyeret meg egyebet (eszperente, hehe). Jó, kicsit később lettem kész pár perccel, de felöltöztem, minden, anyu rámnéz, rámförmed: te meg mit csinálsz? Hát mondom, elvileg indulunk… de hát ő még nincs kész. Na, ezzel nem tudtam mit kezdeni, én kérek elnézést, hogy tartom magam a megbeszéltekhez. :D

Na sebaj, addig kinyitottam a kaput, beindítottam a kocsit, stb. Végül anyu is elkészült, és nekiállt letakarítani a párát az ablakról. Én nyújtottam a kezem, hogy ha már nem találtam meg a törlőkét, akkor most átvenném. Erre megint rámförmed, hogy ha magamtól nem jut eszembe, akkor legalább venném át (ezt előtte kétperces nyögdécselés és „ezkellazénkezemnek” panaszhangok előzték meg). Hát bocsánat, hogy nem tudom, hogy hol tárolja az ablaktisztítót, ha már vagyok olyan gyökér és harmadszor is megbuktam forgalmi vizsgán és számomra még nem aktuális az ilyesmi… Ja, és hogy lehetett volna annyi eszem, hogy ezt megcsinálom, amíg elkészül. Igen ám, de addig én inkább elkezdtem befűteni a kocsit, kinyitni a kaput, stb. Plusz, ha meg elkezdtem volna törölni az üveget, akkor vagy az van, hogy ne úgy, inkább emígy, vagy az, hogy ne sürgessem már ennyire. De ha ezt a rémképzetet nem is veszem figyelembe (mert persze nem biztos, hogy ez lett volna, de ismerem anyut…), akkor is igaz az a szituációra, hogy bármit csinálok, úgysem jó.

Jó, ablakok letörölve, látni már lehet, adom anyunak a törlőt, beteszi a kocsiajtóba, és csukja az ajtót… Igen ám, de én nem egyenesedtem fel egészen, így az ajtónak pont a sarka, az a hegyes része talált el a fülem alatt. Mit ne mondjak, jól bírom a fájdalmat, de ez igencsak fájt, be is duzzadt, meg kékült-lilult, szóval van egy szép szilvám. Semmi bocsánat vagy ilyesmi, amikor beszálltam a kocsiba…

Vásárlási körök lefutva (persze nem lehet egyszerűen, én azért próbáljam meg a pékségben nem kérni azt a négy kiflit, amit megrendeltünk… hát, nem próbáltam, nem is lehetett volna…). Utána csak annyi kérésem volt, hogy ugorjunk be Attilához, a volt edzőmhöz, mert tegnap beszéltünk telefonon, és mondta, hogy délig még dolgozik, benézhetek. No, hát anyu nem bírta ki, kb. öt perc után bejött, onnantól meg ő beszélgetett, és hiába szóltam bármit is, hamar visszavette a beszélgetés fonalát.

No, sebaj, indulás a nagynénémhez. Kiszálltam a kocsiból, vártam anyura, majd szólt, hogy hát ő nem jön, de én azért ne beszélgessek sokáig. Felcsöngetek. Nem kellett volna. Egyből utánam kiabál a kocsiból, hogy mi a fenét csinálok, de hát hogy ő mondta, hogy kóddal menjek be… (Így utólag tényleg mondta reggel, de nekem ébredés után azt is lehet mondani, hogy zöld a hold és lila elefántok hullnak az égből, arra ugyanúgy egy derűs „aha, oké” lesz a válaszom, mert nem igazán jut el mélyre.)

Na mindegy, túléltük a délelőttöt. Ezek amúgy mind apróságok lennének. Még az sem verte ki a biztosítékot, hogy ebéd után befeküdt a helyemre aludni, mert hadd aludjon, utána ledőltem én is.

Az én problémáim ott kezdődtek, amikor a karácsonyi vacsora közben ötpercenként állt fel és ült a facebook elé, hogy megnézze, most épp miért prüttyögött. Persze arra hivatkozott, hogy csak a zene miatt megy oda, de akkor nem maradt volna előtte addig… Meg hát csak ő ragaszkodott valamiért a zenéhez a kaja mellé.

Most is, este tízkor, amikor e sorokat írom, itt van egy srác. Nem rokon, max. haver. Az a srác, aki ha látszólag is, de tevékeny szerepet kapott szüleim szétválásában. Huszonéves, de anyu odavan érte. Lelki társak, ahogy mondani szokta. Lehet, hogy bennem romlott el valami, de hadd kérdezzem meg így költőien, miért szenteste kell itt lennie? Az nem a családoké? A legrosszabb, hogy nem tudom, kit hibáztassak. A srácot, hogy ilyen pofátlan, vagy anyut, hogy ennyire nem tiszteli a karácsonynak azt a nagy szellemét (amit így vagy úgy, de ő szokott felhozni, ill. hangoztatni)? (Nem, ez nem spontán beugrás volt, előre lebeszélt.)

No jó, kipuffogtam magam. Az események margójára még csak annyit, hogy az még picit nem esik jól, hogy anyu nem tudja a ruhaméretem… Az L-es cuccok lógnak rajtam, nekem zömében M-es holmik jók. De azt is mondtam neki, hogy nélkülem ilyesmit ne nagyon, mert méret, meg stb., de ez most nem is lényeg.

De erre nem is panaszkodom már, kimosom 60°C-on, talán kicsit összébb megy (bár a cetli szerint kibírja). Amúgy jó minőségű meg színű meg minden, csak ne lenne egy leheletnyivel nagy rám. :/ Amúgy tényleg örülök neki, na.

Ezen kívül kaptam némi zsebpénzt, csokit a néniéktől, akit anyu ápol, meg alsónadrágot, mert az mindig kell. :D

Na jó, mára elég lesz ennyi, blogújraindítónak ez is megteszi. A korábbiak komor hangulatához abszolút passzol. ^^

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://onkie.blog.hu/api/trackback/id/tr595707645

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.